Keszeg, a fiatal rendőrtiszt nem volt vidám ember, most mégis mosolyogva közeledett a töltés aljában a folyóhoz egész közel várakozó kollégáihoz. Egy ideig nézte, amint a tűzoltók két gumicsónakból, csáklyákkal és fenékradarral felszerelve, egyre nagyobb köröket leírva pásztázzák a vizet az áldozatok után kutatva, aztán odalépett a partra húzott motorcsónak mellé, amivel a két ember korábban a vízbe borult, megpróbált komolyságot erőltetni magára és egy halk köhintéssel jelezte, hogy mondanivalója van.
- Jelentem ketten voltak a csónakba, - kezdte hivatalosan, - a túlsó parton a horgászok látták, amint őrül tempóban száguldanak a vízen, pedig errefelé korlátozás van, ezért is emlékeznek rá.
- És mi ebben olyan vicces, - kérdezett vissza a helyszínelők főnöke, - mert láttam, hogy nagyon tetszett valami magának.
- Tudja, nem akarom én a horgászokat, hogy is mondjam, hát rossz színben feltüntetni, de meséltek még valamit, amit nem kellene jegyzőkönyvbe venni.
Keszeg észrevette, hogy hirtelen mindenki rá figyel, úgy látszik mások is szeretik a furcsa történeteket.
- Az mondták, hogy hajnalban, amikor kijöttek, ezen a részen, - mutatott körbe a baleset helyszínén, - egy sűrű ködfolt volt, ami szokatlan, de volt már máskor is. Utoljára öt éve láttak ilyet, amikor ugyanitt egy négytagú család merült el egy csónakkal. Állítólag soha nem kerültek elő. Még valami emlékkeresztnek is kell lenni itt a bokrok között. Azt is mondták, hogy régebben is voltak ilyen esetek, de arról csak a helyiek tudnának mesélni, mert az itteniek ezt a titokzatos dolgot, valami szárnyas ember művének tartják. Na ezen mosolyogtam, mert ha valami vízi szörnyet emlegetnek, az még elmegy, de hogy jön a Dunához olyan valami, ami repül, - fejezte be mondandóját.
- Unatkozó emberek mindenhol vannak, akik aztán rémtörténeteket találnak ki, - legyintett a tűzoltók parancsnoka.
- A szárnyas ember nem legenda,- szólalt meg a néhány bámészkodó ember közül egy kerékpárjára támaszkodó öreg.
- Már a régiek is mondták, hogy egy szárnyas ember van itt valahol és lehúzza, aki a közelébe megy, - folytatta, kihasználva, hogy mindenki rá figyel.
- Persze azt senki nem tudta, hogy mi is ez, mert mindenki az őseitől hallott róla és mára már nem is nagyon maradt meg semmi a történetből, csak annyi, hogy amikor alacsony a Duna, mint most, a szárnyas ember a víz alá rántja a gyanútlanokat. A helyiek nem is járnak erre, csak ott feljebb, a kövezett partnál jönnek le a vízhez.
- Na Keszeg, ha itt végeztünk, nézzen utána ennek a titokzatos vízi lénynek, - törte meg a hirtelen beállt csendet a parancsnok, aztán nagy léptekkel elindult az ártéri erdő ösvényén a kocsija felé, ezzel is jelezve, hogy nekik itt már nincs dolguk.

A reggeli eligazításra Keszeg egy megsárgult újságot lobogtatva érkezett.
- Emlékszik még a múlt heti szárnyas emberre, - lengette a megsárgult lapokat az estről mit sem tudó kollégái feje fölött a főnöke felé.
- Itt a megoldás! – bökött az újság közepén egy régi fotóra és látva parancsnoka érdeklődő tekintetét folytatta.
- 1915 – ben egy katonai pilóta, bizonyos Gostein Egon egy Budapest feletti próbarepülés során eltűnt. Már akkor legendává vált, mert nem találták meg se őt, sem pedig a gépét. Na én utánajártam. A levéltárban, meg máshol is kerestem kapcsolódó dokumentumokat és úgy néz ki, hogy a mi pilótánk itt zuhanhatott le, ahol a múlt héten helyszíneltünk. Emlékszik, mondták, hogy csak alacsony vízállásnál szedi áldozatait a szárnyas ember. Ez azért lehet, mert ilyenkor a még megmaradt roncsdarabokba elakadnak a vízi járművek és ez okozhatja a tragédiát. Az, hogy nem nagyon maradt nyoma, csak a legenda, érthető, hiszen a világháborúban volt fontosabb dolga is az embereknek. A hétvégén el is megyek oda néhány búvárral, hogy megkeressük ezt a vízi szörnyet.