Előbb a kesztyűs, sisakos munkások hosszú, vasalt végű cölöpöket pakoltak le a rakparti kockakövekre.
Nem volt még igazi tavasz: a rudak deresen csillogtak a bágyadt fényben, a Szigetről nézve olyan volt a három nagy farakás, mintha egy óriásira nőtt gyufás skatulyából rázták volna oda a szálakat.
A következő héten parkolási tilalmat rendeltek el végig az újpesti szakaszon, az ott rekedt autókat elszállították, majd betontuskókkal megtámogatott, dróthálós kerítéssel zárták el a járókelők elől a rakpartot.
Mindenki tudta, mi készül itt, hiszen addigra, március közepére a sajtó már javában foglalkozott az elkövetkező eseménnyel. Részletesen beszámoltak az előkészületekről, miközben lenyűgöző képeket mutattak a Margit híd mögött vörös fénnyel lenyugvó Napról, az áradó, habos vízről, a vasalt facölöpök árnyékának érdekes játékáról, és persze a kerítés mentén kíváncsiskodó pestiekről is. A televízió vitaműsort sugárzott, amiben szakértők azt elemezték, hogy vajon jó döntés volt-e a tizenharmadik kerületi partszakasz, vagy a legalább akkora történeti múltra visszatekintő komáromi Dunát kellett volna kiválasztani. Az egyik kereskedelmi csatorna szavazást rendezett, amiben egy káprázatosan kivilágított futballpályán a betelefonáló nézők telefonjai szerint egy gigantikus víztartály billent jobbra vagy balra, s a mozgását követve a felvonultatott híres emberek, nagyon vidám színészek, zenészek, írók és művészek Budapest, illetve Komárom feliratú trikókban szaladtak át a megfelelő térfélre. Már a műsor kezdetétől látszott, hogy a budapesti térfél elsöprő többséget nyer, s egyre nagyobb kacagás fogadta, hogy a komáromi oldalon alig-alig árválkodott valaki.
Március vége volt, amikor a hídépítő, cölöpverő gépek megérkeztek a rakpartra. A sárga és kék lámpák villogása egészen késő estig tartott, hol felvillantak, hol eltűntek a parti fák. Másnaptól, hiszen csak akkor kezdődött a hajóforgalom korlátozása, a munkások és a gépek nekikezdtek a munkának. Kettős cölöpsort süllyesztettek a folyómederbe, a cölöpöket erősen összeácsolták, majd a közeiket vesszőfonatokkal töltötték ki, úgy, hogy végül a parttól a partig érve valóságos fallal rekesztették el a víz útját. Mindenki tudta, hogy ez az alkotmány a vejsze, az a bizonyos hatalmas csapda, aminek a folyásirány felőli vége egészen elkeskenyedett, míg a Margit hídhoz közelebb eső oldala kinyitható volt, akár egy hatalmas tölcsér szája.
Április elejére a cölöpverő autók elvonultak, lebontották a drótkerítést is. Csak a vejsze maradt a vízben; a cölöpök, a vesszőfonatok között kitartóan sustorgott a víz.
A nevezetes napon hajnalban érkeztek meg a biztonsági őrök és a kiszolgáló személyzet. Sátrakat, asztalokat, hűtőpultokat és ételmelegítőket hoztak. A varázslatos gyorsasággal felállított dísztribün mögött kapott helyet a VIP-étterem, s távolabb, a kordonon kívül működhettek a lacipecsenyés, kürtős kalácsos, italos bódék.
Tizenegy órára a bárkák és kishajók is felvonultak. Komáromiak és bajaiak, győriek és szentendreiek, itt volt mindenki. Hosszú, elnyúló sorban úsztak fel Csepel felől, majd, akár egy díszes pontonhíd, szorosan egymás mellé sorakoztak a Margit híd déli oldalán, és a pillérekhez pányvázva várakoztak. Mindegyiken legalább két zászló lobogott: az orrban a nemzeti trikolór, s hátul a hajó legénységét alkotó halászbokor színeit megmutató lobogó. Persze addigra már hatalmas tömeg gyűlt össze a parton, hiszen jó néhányan hajnal óta foglalták a legjobb helyeket, hogy aztán le ne maradjanak a nem mindennapi látványról.
Igazi, simogató tavasz volt: sütött a nap, s éppen csak annyit mozdult a levegő, hogy a zászlók selymei lágyan fodrozódva megmutathassák magukat.
Déli tizenkettő órakor, miután a harangszó utolsó kondulásai is elenyésztek a napfényben fürdő háztetők fölött, megint megszólaltak a harsonák. A jelre két vontatóhajó kötélre fogva kinyitotta a vejsze alsó, széles száját. Abban a pillanatban, mintha tényleg zsinór kötné össze őket, szorosan együtt mozogva megindultak a híd túloldalán a bárkák. Leírhatatlan izgalom hullámzott végig a parti tömegen. Nem is csoda: gyönyörű volt, ahogy az imént még fegyelmezetten várakozó hajtók egyszerre mozdultak meg, piros, fehér és zöld, s a folyón tükröződő kékség, a harangkondulás utáni lélegzetvételnyi csend, s aztán egyszerre szakadt ki a kiáltás sok ezer torokból, egyszerre lendültek az ég felé a kezek. A hajókon felsorakozott zenészek és hajtólegények pedig megfújták a sípokat, dobokat vertek, kurjongattak és énekeltek, kereplőket tekertek és cintányérokat csattogtattak, botokkal ütögették a bárkák oldalát, sőt, amint kibukkantak a híd alól, egyre másra elsütögettek a mérgesen füstölgő kis mozsárágyúkat is, csak hogy fokozzák az amúgy is fülsiketítő hangzavart. Ugyanezt tették a parton velük együtt lassan vonuló lovasok és gyalogosok is: a történelmi pajzsokat és a nagy, kettős dobokat hordozó lovak a fejüket fel-felrántva fújtattak, idegesen dobogtak, s körülöttük a magasra tartott lobogók alatt masírozó gyaloghadak a lehető legnagyobb zajt csapták, hogy összezavarják és a csapdába tereljék az óriási halakat.
Hajdan Varsó, Bécs, München és Párizs királyi asztalaira is eljutott az itteni zsákmány, kiabálta a mikrofonba az eseményről egyenes közvetítést nyújtó televízió műsorvezetője, akinek a hangját a kihelyezett hangfalak révén a parti nézősereg is hallhatta. S most újra a budai vizák húsa és ikrája lesz a legkeresettebb európai csemege!
Lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett a hajóhad.
A moderátor elismételte az elmúlt hetekben és napokban annyiszor hallott tudnivalókat. A viza latin neve huso hoso, ami egyébként a disznót jelentő latin hus szóból ered, a tokfélék családjába tartozik, de azoknál robusztusabb, vaskosabb testű hal, a testét csontvértek borítják, melyek védekezésre szolgálnak, s ezek a vértek fokozatosan a bőrébe süllyednek, ugyanis a viza testét nem pikkelyek, hanem bőr borítja, ez a csodálatos hal ahogyan idősödik, a jellegzetes orra is átalakul, puhábbá válik és lerövidül, a folyófenékről gyűjti össze a táplálékát, rákokat, kagylókat, kisebb halakat, a hossza elérheti a kilenc métert, tömege az ezerötszáz kilogrammot is, élete nagy részét a Fekete-tengerben éli le, csak ilyenkor, a tavaszi íváskor vonul fel hozzánk a Dunán, az ivarérettségét nyolc-tizenkét éves korában éri el, egyébként akár száz évig is élhet, ikrája a jól ismert csemege, a kaviár, ikraszáma akár hétmillió is lehet. Figyelje meg majd mindenki, ha a hajók a vejszébe szorították a megzavarodott halakat, hogy a készenlétben álló halászok természetesen a hagyományos módon ejtik majd el őket: amikor az óriások már egymás hegyén-hátán nyüzsögnek a cölöpcsapdában, ez a vizafogás, a legények szigonnyal, doronggal mennek rájuk, vagy láncot fűznek a kopoltyúba, úgy vontatják a partig, ahol a fák törzséhez kötik az állatokat, ne ijedjen meg senki, de tudható, hogy a foglyul ejtett hatalmas halak haláltusájukban furcsa, elnyújtott bőgést hallatnak, ezért is nevezik víziborjúnak őket.
Közben a közeledő hajósoron kifeszítették már a kerítőhálókat is.
Ezek a cégék, vagyis kerítőhálók, kiabálta a moderátor, amit olyan erős fonálból készítettek a mestereink, hogy a legnagyobb, legsúlyosabb halak se szakíthatják széjjel.
A bárkák elérték a vejsze kapuját, s most ügyesen manőverezve nem csak összébb szorultak, de egy-egy hajót hátrébb sorolva a cölöpfal szélességéhez idomultan nyomultak a csapda vége felé. A parton vonuló lovasok és gyalogosok innen már nem mentek tovább, az ő szerepük véget ért.
Innen már nem szökhet el senki és semmi, kiabálta moderátor.
Valóban: nem csak a képernyőkön, de a partról is látszott, hogy a bárkák a mélyen a vízbe eresztett kerítőhálókkal egy kis rést sem hagynak a szabadulásra. Egyre beljebb jöttek, közelítettek a vejsze csúcsa felé. Dübögtek a dobok, recsegtek a kereplők, harsogtak a kiabálások, a trombiták, rikoltottak a sípok, dörögtek az ágyuk. Megcsillant a nap a kiélezett szigonyokon, az első hajók már egészen szűk félkört vontak a cölöpsorhoz, ott kellett nyüzsögnie a hatalmas halaknak.
Néma, üres volt a víz.
Amint a halászok elérték a vejsze végét, abbamaradt a kürtszó és a kiabálás is. Gazdátlanul, üresen lógtak a vizák kikötéséhez előkészített kötelek és láncok.
Aztán előbb az emelvényen verődött össze két tenyér, s mintha szél támadna, tapsolni és kiabálni kezdett a folyóparton összegyűlt tömeg.
Ünnep volt, igazi tavasz.
A vizafogás után igazi népünnepély kezdődött: jól fogyott a sör és hatalmas forgalmat bonyolítottak a sütödék, lacikonyhák. A sajtó derűsen, visszafogottan értékelte a vadászatot. Mint elmondták, egy ilyen napon, amikor a nemes hagyomány és az országot építő akarat egymásra találnak, van is ok az ünneplésre. Ráadásul, tették hozzá tréfásan, ragyog a nap, mindenki megengedheti hát magának, hogy végre egy kicsit jól érezze magát.
Kőrösi Zoltán: Ünnep
2011.04.16. 10:39 Duna Legendárium
1 komment · 1 trackback
Címkék: kőrösi zoltán duna legendárium
A bejegyzés trackback címe:
https://dunalegendarium.blog.hu/api/trackback/id/tr522830392
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Victor András | MIÉRT VÖRÖS A LENYUGVÓ NAP? 2011.04.20. 14:06:22
Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,Nagy vörös palástját künn hagyá az égenArany János: Toldi (5. ének)Mindannyian tapasztaltuk már – még ha nem is tudjuk olyan szépen megfogalmazni, mint Arany János –, hogy a lemenő nap fénye nem a szokot...
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Basf8 2011.08.29. 23:16:19
Ígértem, hogy jelentkezek nálad e helyen. :)))