Ha valaki meg merne szólalni, azzal kezdené, 2011-re megint szép fehérek lesznek a kövek. A Mátyás-templom, bár sötét van, mégis körbejárható, szabad szemmel látni a tornyokat. A falakat majd újra kell meszeljék, gondolja Edit, míg a sötétbe néz, A gerendákat is megerősítik, meg ne roppanjanak a cserepek súlya alatt. A rózsaablak egy hete még megvolt, azt talán nem kell csiszolni, kibírja a szőnyeget. Erős vár. Mennyi törmelék, te, úristen.
A házak alatt beomlott pincék, és apa újra és újra csak annyit mond majd 50 év múlva, hogy maradjak gyáva, szokjam meg az arcom. Ő nemsokára megfogan, lassan vége a másodiknak, anyám hazafelé tart, alig 9 éves, de izmos és démoni erőket rejteget. Itt találkozik pár év múlva apámmal, aki ekkor még a víz alatt bujkál. Szorongásból és rettenetből fonódnak össze egy emberré, külön kevesek az élethez. A fiú 18 éves és hullámzik a tekintete, a lány már inkább nő, lassan harminc, de ebbe a kotyogásba őrülten beleszeret. Anyám azóta festi a képet, azt mondja, majd egy nagy kapu lesz rajta, ő már látja, alulról induló perspektíva, felül a felhők és az ég. Csak mert még gyerek voltam. Azóta festi, de most talán tényleg belekezd, mert évek óta csak a vásznat feszíti, elérik az anyag, talán a felhők között a nap is kisüt, a kapuból ajtó lesz, enged, fogad. Ezt bűn lenne megvárni.
A kapun túl semmi sincsen. Anyám nem mesélt, csak arcon ütött, amikor viccből meggyújtottam egy osztálytársam haját. Jó ötletnek tűnt, mert a legyeket már mind kipreparáltam, várták a folytatást. A nagyítón át néztük, hogy megolvadjon az ízelt láb, a többiek körülöttem álltak, és izgatottan figyelték, Éva meg bekiabált, hogy nézd, mindjárt elrepül. A szárnyait ezért tépkedtem le. Mert a szerelem őrület, de Anyámnak hiába magyaráztam, hogy Éva aztán árulkodott a tanárnak, nekem pedig meg kellett büntetnem. Tudta, hogy hazudok. Ha pedig nem, akkor szerelem és gyűlölet újra összeér, és az a legrosszabb, ami történhet velem. Mellette álltam, de Anyám elfordult, Nem vagyok kíváncsi rád, tüntetőleg megnyitotta a csapot, és vizet eresztett a zöldségekre, de én ráordítottam, Anya, figyelj már rám. Ekkor ütött először arcon.
Apám úgy mesélte, hogy Edithez este csöngettek. Edit a nagyanyám volt, az Üllői úton bújt be sebtiben a körömcipőbe, hirtelen nem talált mást. A kabát köré sálat tekert, a kalapért nyúlt, amikor mégis elmosolyodott, Mi az istennek, de tényleg. Pár éve megtanulta, nincs olyan, hogy emberi méltóság, hetente járt hozzá a nyilas, hogy ne vigyék el őt is. Ingyen nem kap az ember semmit, ezt megtanulta, azt is, van gonoszság. Mikor először kopogott, még ketten voltak, kint is, bent is, Edit és a férje, Jakob nagyapám, illetve a nyilasok. Suhanc volt az egyik, a másik szikár ötvenes, biccentett csak, alig beszélt. A szavai keményen pattogtak, Edit tiszta kék szemében nem talált menedéket egyik férfi sem. Jakobért jöttek, ő meg, ha ember tehet ilyen képtelenséget, már mindenre fel volt készülve, de nem mert végigsimítani a felesége hasán. Apám csöndben lebegett, úszkált, arasznyi testtel. A suhanc az ajtóból visszafordult, alig lehetett 16 éves, Edit szeme pedig szép volt, tiszta, és nem sokkal később holtág, mert amikor pár óra múlva újra kopogott az ajtón, tudta, mi következik. És Edit elátkozta az istent, elfelejtette a nevét. A fiút azzal büntette, hogy mialatt lassan gombolta az ingét, énekelni kezdte a Duna partjánt.
Habosra verlek, vonyított a suhanc, a hangjában benne volt 16 évnyi rettenet gőgje, Edit viszont a varrás mentén itt-ott foszlásnak indult, elnyűtt kombinéből nem volt hajlandó kibújni. A fiú letépte a pántokat, akkorra már a nő válla szárazra fogyott, Smirgliből kellene legyél, isten, ha valamit érnél. Ha érezhető lenne a fájdalom. A pamutharisnyát tartó gombok pattantak, Edit nem hallotta, Oda viszem, lejáratom. A kombiné maradt, a nyilasegyenruha is. A szobakonyha metlaki köve hideg volt, Editet arra térdepeltette, ahogy szétfeszítette a fenekét, Uccu, kislány, ugorj egyet, Ne is álmodj róla, Ne sajnáld a cipellődet, hogy rendes fattyúd lesz, Ha elszakad, újat veszek, hörögte a nyakába, Zsidó kurvát csak seggbe basz az ember, de fel nem csinál, hamarabb visznek el a vagonban. Meg is érdemled. Edit énekelt, Ejeha, az meg állon vágta, Elvágom a torkod, ha még egyszer nyikkanni mersz.
A kalapszalonban erősködött az eladó, hogy a szomszédból hozatna át Editkének hozzá illő cipőt, a filmszínésznők is ezt hordják, igazi bőr, Magácskának csinosabb is a bokája, mint a Karády Katalinnak. Keresztpántos a rüsztön, Edit most ezt nézi, akkor mekkorát nevetett. Lassan csatolja, míg a suhanc a derekát böködi, Gyerünk, szaporábban. Edit most néma. Néma a malom is. Hallja a nyikorgást, a szőnyegbomba hangját, a metlakin csúszkáló pamutharisnya hangját, ami sebesre dörzsölte a térdét. De igazából csak a szemközt magasodó Mátyás-templom van, a leszakadt gerendák, a törmelékek, és közte és köztem a víz, ahogy a szemem folyik ki, olyan erősen nézem.
Kiabálnia sem kellett, a nagyember mellett minden rabra jutott egy kiskatona. Edit mögött a suhanc, a rakparton végre magára hagyta, sorfalat állt. A kiskatonák mögött drótkerítés, Mindenki forduljon a Duna felé, Edit csendesen újra dúdolni kezdett. Apám a hasában úszó apró ladik, Nagymama keze nem meri érinteni a hasát, arra gondol, ez a gyerek nem fogja tudni, mi van a vízen túl, mit visz el, hova folyik. A torkolatokról mesélek csak neki, és Edit már magában beszél, A deltáról, ahogy a Fekete-tengerbe ömlik és végre oldódik a folyó. Nincs szorítás, nincs szárazföld sehol, lélegzik újra a Duna.
Lőnek, Edit a Dunába dől. Lassan, ahogy a szemétől eltanulta, ha tükörbe nézett, tompán csobban a Dunába a test, a vízben erősen szivárog a vér. Körégyűlnek a halak, nézik a lábát, nincs rajta cipő, a rakparton hagyják a kiskatonák a levetetett összeset, a suhanc még rájuk is köp, nagyot káromkodik. Büdös talpú rohadtak! Hónapokkal később kiönt a folyó, a rakparti házakban lakók dermedten nézik, Hát akkor minden eltüntethető, arra gondolnak, kegyetlen és groteszk az isten, hogy a nyilasok keze alá dolgozik, mert itt a rakparton bűn a felejtés, és arra gondolnak, akkor bűnösök vagyunk mi is. De a cipők erősen tapadnak a kőhöz, csak a fűzők oldódnak ki lassan, a következő januárra. Először csak a sár lepi be, és szikkad a barna bőrre, a fekete cirádák elfelejtik, hogy őket valaha megálmodta egy cipész. Se az eladó hangja, se Karády, összegyűrődnek a magasnyakúak, mintha torzul vicsorognának. A következő holdtöltekor ott maradnak az apró csigák és kagylók, kiülnek a cipők orrára, belakják a ragasztott belső üregeket, ahol valaha izgatottan dobolt egy láb.
A lábfej aránytalanul nagyra nőtt, Edit erre gondol, míg lebeg, A lábfej aránytalanul nagyra nőtt, Edit, gondolj erre, míg lebegsz, a vádli B5-ös ceruza méretűre soványodott, a térde meg mint egy óriási labda, a vádlid B5-ös ceruza méretűre soványodott, a térded meg mint egy óriási labda. Lebegj. Befelé összeérnek a csontok, terpeszben kell állni, ne fájjon, ne kotyogjanak a térdek, apám se kotyogjon a parthoz érve másnap reggel a vadkacsák között. Apám tekintetében van ugyanez a mozgás, a folyón koccanó ladik, Visz a vonat, kezdi el dúdolni, Megyek utánad, de be már nem fejezi nagyanyám. A combja titok marad. A pamutharisnya a Boráros térnél szakadt le az aszott húsról, a rongyosra ázott bőrről, nem volt, amire feszüljön, elengedte a test. Lágymányoson a kabát is elmaradt, Szabadkikötőnél csak a kombiné fedte a testét. Nagymama a víz alatt lebeg, azóta dúdolom, a legenda szerint valahogy életre kellett volna kelnie, de minden másképpen van.
Gyűlöletben nem lehet szeretni. És én ne tudom szeretni az embert, se Istent, ha hagyja, hogy Edit lebukjon a vízbe, horpadt teste belekapaszkodjon a hínárba, akarja közelről érezni a szúrós aljnövényzetet, azt a tömérdek aprócska rákot és csigát, akarja Jakob szemét látni a halak pikkelyében, mintha később engem látna, az én szemembe nézne. Aztán hagyni, hogy lassan, ahogy valaha a blúzát gombolta, hagyni, hogy lassan tollasodjon, apró pihetollak jelenjenek meg a mély szemgödörben, tekintet nélkül ússzon Edit ott Szabadkikötőben, Arbeit macht frei, habos a szája, de felkiált, Hazugság, nem tesz szabaddá, nem vált meg. Apám ezt hallja. Apám Edittel van. De az ember elfelejti, mint a víz a 9 hónapot, a teste köré rakódott csigákat, a zöld növényeket és a vadkacsákat is.
Én úgy élek, minél lejjebb érek a folyón, annál több a hazugság bennem. Apám erre azt szokta mondani, Nem hazugság, csak élni akarsz, ahhoz meg hazudni kell. Elfelejteni az égett haj szagát, kiszellőztetni a szívet, Edit testéből szakadni ki, mintha tényleg a nagyanyám lenne, egy vadkacsává változott asszony, hasában apámmal. Csöndben úsznak, a víz alatt csönd van, oda bújnak el. De Edit a hínárba beleszeret, a halál, fiam, őrület, és őrület a szerelem is. És kapaszkodik, míg én a legyek szárnyait tépkedem, a Duna Fekete-erődből a Fekete-tengerbe tart. Nincs bennem semmi kegyelem, semmi jóság.
