Három éve rebesgetik a lánchídi oroszlánok legendáját Budapesten, amit a napokban hallottam barátnőmtől, Vivitől. Mamájának említette, hogy a nyaram egy részét náluk, Pesten fogom tölteni, mint vidéki lány. A látogatásom miatt pedig tanácsot kért Julcsi nénitől, hogy mutasson- e nekem valami nevezetességet, vagy csak, mint a mai fiatalok, élvezzük ki a vakáció adta napokat.

Nagymamája, Julcsi néni viszont ennyit mondott:

- Ha elmeséled neki a lánchídi legendát, akkor máris sokat mondtál neki a városról – kacsintott.
- Nagyi, te miről beszélsz? Milyen Lánchíd-legenda? Semmi érdekesség nincs ott. Egy egyszerű híd. Mesit nem fogja érdekelni. És nem is tudom a történetet.
- Akkor itt az ideje, hogy elmeséljem, amit a múlt héten hallottam a piacon erről az „egyszerű” hídról.

Vivi lekuporodott a szőnyegre, s figyelni kezdett. Julcsi néni is letette gobelines képét, s mesélni kezdte a legendát, ami így szólt:

Július másodikát írtunk. Szombat volt. Ez sem indult másképp, mint a többi szünidei nap. Sok ember már a Nap ébredésekor zöldségpiacra ment, mások viszont akkor próbáltak még hazajutni az éjszakai partiból. A megszokott ütemben kezdődtek a nap eseményei. Kivéve egy lánynak, s fiúnak. Tizenhét évesek, mindketten sikeresnek számítottak a társastáncok világában. A lány, a budapesti DuDance Táncegyesületben próbálta elsajátítani azt, ami miatt egy nap talán mindenki ismerni fogja a Tamási Lora nevet.

Míg a fiú, Tóth Ákos egy vidéki táncklubból, a Szabolcs DSE-ből próbált híres babérokra törni.

Egy országos táncversenyen viszont megváltoztatta életüket. Találkozásukkor, ahol akarva-akaratlanul furcsa érzés kerítette őket hatalmába. Olyan érzés, amit, mi emberek szerelemnek nevezünk. A verseny után telefonszám csere, majd az első találkozó dátuma is megszületett, ami július másodika lett. A két fiatal úgy egyezett meg, hogy a Lánchíd lábánál fognak találkozni délután háromkor. Nagy meglepetésre nem is úgy köszöntötték egymást, mint barátok, hanem, mint akik már egy párt alkotnak. Nagyon jól érezték magukat. Rengeteg titkot megosztottak egymással, sokat nevettek, királyi történeteket találtak ki a közös életükről palotával, szolgákkal.

Viszont ezt az álomképet hamar szétdúlta a búcsú órája. Útjukat megint a Lánchíd öreg járdája felé vették. Ahonnan ez a mesés délután indult. Ákos egyszer csak sóhajtott, az oroszlánokra mutatott, s ennyit mondott:

- Ha ezek most életre kelnének, tanúi lennének, hogy mi tényleg találkozhattunk Mert olyan ez a találkozó, mint egy álom. – s átkarolta Lora derekát.
- De jó is lenne! Ők a mi szerelmünk örök védjegyei - egészítette ki Lora.

Erre hirtelen megmozdult az egyik oroszlán jobb mancsa.

- Ákos, ez az oroszlán megmozdult!- mutatott a hozzájuk közelebbi állatra.

Ahogy ezt kimondta már az egész szobor mozgott.

- Úristen!- mutatott Ákos a másik oroszlánra, mikor az is életre kelt, és közeledett feléjük.

A hídon már senki sem járt. Mintha az emberek tudták volna, hogy valami különös dolog fog történni aznap a Lánchídon.

Az oroszlánok viszont egyre közelebb és közelebb merészkedtek hozzájuk. Próbálták elijeszteni a kőóriásokat, de nem riadtak meg. Már az egész lánchíd dübörgött lépteik miatt. De az egyik pillanatban megállottak, méltóságteljes tekintettel nézték a párt. Azt hitte Ákos, hogy elmúlt a veszély, s megcsókolta Lorát. Ám e pillanatban az egyik oroszlán dühöngve így szólt hozzá:

- Megállj! Ki vagy te, hogy megcsókolod a jelenlétünkben a hercegnőt?

Ákos megdermedt, mert nem hitte el, hogy egy oroszlán szólott hozzá.

- És te ki vagy?! – vágott vissza aztán Ákos. – Ő a barátnőm, szeretem, s nem kell engedélyt kérnem egy kőtömbtől, hogy megcsókolhassam! – folytatta flegmán.
- Csak egy kőtömb?! –csattant fel a másik oroszlán.
- Igen! –ordította a fiú, miközben a háta mögött erősen szorította ujjait barátnője.
- Az előbb mondtátok, hogy milyen jó lenne, ha életre kelnénk, és mi lennénk a tanúi a szerelmeteknek. Akkor mit is akartok valójában ?!
- Miért viselkedtek ilyen gőgösen?! Ti nem ilyenek vagytok! – vágott közbe Lora is.- A méltóságotokat, erőiteket nem a durvasággal és támadással kell kifejezni. Nem tanultátok még meg?! – bátorodott meg a lány is.

Erre a mondatra az oroszlánok, mint hűséges szolgák mélyen meghajoltak, s így szóltak:

- Ó, felséges úrnőm, nem akartunk kellemetlenséget okozni, de nem tűrhetjük el, hogy egy ilyesfajta megbecstelenítsen.
- Ő, a barátom, Ákos - mondta Lora büszke, méltóságteljes hangon. - Európa Bajnok, mint én. Kérem, hogy tiszteljétek!
- Igenis, úrnőm. Hogyan tehetnénk hibánkat jóvá? – hajoltak meg előttük a kőszobrok.

Pár perces gondolkodás után a fiatalok döntése a következő volt:

- Halljátok hát, ti, bölcs Lánchíd őrzői! Adjatok bizonyítékot erőitekről, és hogy szerelmünket mindig vigyázni fogjátok! –parancsolta Lora. – Ha pedig parancsom ellen vétettek, az emberiség gépei romboljanak le titeket!- folytatta.

Az oroszlánok, hogy megmutassák, igenis követik úrnőjük parancsát- mert Lora dédnagyapja és dédnagyanyja e oroszlánok vezetője volt száz évvel ezelőtt a lány tudta nélkül egészen a mai napig -,visszaálltak eredeti helyükre,tiszteletüket egy utolsó meghajlással koronázva. Nem sokkal később egy-egy aranygyűrűt varázsoltak a fiatalok ujjaira, amikben az oroszlánok voltak karcolva. S akárhányszor a pár e gyűrűre nézett a kőszobrok másai kacsintásukkal biztosították őket, hogy e nap nem álom volt.

Ettől a naptól kezdve pedig Lora és Ákos, a lánchídi szerelem jelképeként örökre fennmaradt olyan szerelem példájaként, ami még az oroszlánokat is alázatra és tiszteletre sarkallotta.

Főleg a budapestiek szemében napjainkban is tiszteletnek örvendhet Ákos és Lora. A város lakói közül sokan párjukkal a mai napig ellátogatnak az oroszlánokhoz, bízva abban, hogy egyszer talán nekik is életre kelnek majd.