Azokban a Régi Időkben CsT még kezdő indián volt, vagyis csupán lélekben volt kész indián, és erről nem is tudott. Vágyai természetesen az indiánság felé terelték, hiszen a falusi rezervátum kultúrházában minden szombaton délután megnézte a matiné-előadást. Rendszerint valamelyik Winnetou-filmet adták. A Nagy Folyónak köszönhette azt a felismerést, hogy végre valahára el tudta dönteni, hova is tartozik valójában. A sápadtarcúak közé, mint a többiek, vagy ténylegesen vörösbőrű, nem csak lelkében. A mozi-előadások után nagy harc folyt a napköziben a szerepek kisajátításáért, ami nem zavarta CsT-t, aki ekkor még a Néma Száj nevet sem kapta meg, mivel ő egymagában is jól eljátszott nagyszülei kertjében. És a Nagy Folyó partján, ami majdnem a kert alatt hömpölygött el. Egész nyarakat töltött ott. És szerencséje volt a kis Csendes Tollnak, a Nagy Folyó megtanította az idő paradoxonára, hiába volt erős a Folyó sodrása, ő tudta, hogy az idő nem folyó. Az idő áll, mint a nyári pillanat. Egész gyerekkora egy hosszú nyári délután volt. A nap süt, a bőr barnul, ő pedig guggol a folyóparton és a vizet piszkálgatva álmodozik. Arról, hogy. Egyszer. Az idő viszont, mintha tényleg állt volna, nem mozdult. Árnyéka kicsit megnyúlt estére, de CsT nem vette túl komolyan. A Nagy Folyóban viszont éppen a nagyszülei kertjével szemben volt egy Sziget. Nem nagy, nem is kicsi. Meglepő módon, tele volt gyümölcsfával. Egy töltésen lehetett átjutni, ha nem volt túl nagy a víz. Ha nagy volt, csak csónakon. És a Sziget belső partján, egy kis öbölben volt egy roncshajó, ami maga volt mesebeliség. Pedig CsT már nagyfiúnak gondolta magát, aki nem hisz a mesékben. Sokkal inkább az indiánokban. És hogy egyszer tényleg. Sok estén át tervezgette a szökést a Nagy Folyón keresztül az indiánokhoz. Akik felismernék benne is az indiánt és megértenék. Egyszer tényleg nekiindul. Gyűjtögette az ételt, félrerakott gyümölcsöt nagyszülei kertjéből, lekvárt a spájzból, készült. Kitakarította a roncshajót. Ami kicsi volt, de annyira mégsem, hogy egyedül elbírt volna vele. Kissé oldalra dőlt, iszapba ragadt, törékeny kis folyami hajó.

Annyira azért CsT sem volt naiv, minden látszat ellenére, hogy elhiggye, egyedül is menni fog a „dolog”. Társakat kellett találni. Ha lehet, indiánjelölteket. Ehhez viszont időre volt szüksége, kénytelen volt jövő nyárra halasztani az indulást. A félretett élelmet megeszegette szépen a kert fáin ücsörögve. Legalább már tudja, hogyan is kell felkészülni az útra. Még jobban meg kell terveznie az egészet. Pontos útitervet készíteni, nem csak egy régi autós térképet szerezni. Lecsorogni a roncshajóval, az árral, egészen a tengerig. Ahol majd lesz valami, csak át kell jutni az óceánon… Itt persze elakadt a kis néma szájú CsT, hiszen még tengert se látott soha. Elképzelni se tudta. Nem baj, gondolta, csak elindulni, nekivágni nehéz. Voltak olvasmányélményei, amelyek biztosan segítenek, Tom Sawyer és Huckleberry Finn, ők is megcsinálták, legalább egy társat kell találnia. Mert a Morzsi nem elég, persze, őt is viszi mindenképpen, hadd lásson világot. Ő a legjobb barátja. De kell valaki, aki segít elkormányozni is a hajót.

Év közben aztán álmodta tovább a tervet, aprólékosan kidolgozta az általa átlátható dolgokat. Sőt, nyitott egy füzetet, amibe elkezdet leírni, mit is szeretne. A füzet telt, és ő nem gondolta soha, hogy ez valaminek kezdete vagy vége lenne. Vagy jele. Hosszasan részletezte az indulás körülményeit, az estét, amikor a hajó nehézkesen kicsordogál az öbölből. És az érzést, ami valami nagy boldogságot okoz, hogy most bármit szabad, most minden úgy lesz. Bámulja a parton elúszó fényeket, falvakat, városokat és lakatlan területeket, miközben csorog, csorog csak lefelé a Nagy Folyón. Az indiánok felé. És a következő néhány oldal már arról szólt, hogy ott is van, és találkozik végre Winnetouval és barátjával, Old Shatterhanddel. Akik természetesen azonnal barátjukká fogadják, és együtt élik meg újabb vad és nyugati kalandjaikat. Ezeket is elkezdte részletesen leírni a kis Csendes Toll. Ami azért erősen emlékeztetett az eredeti történetekre, ha annál rosszabb nem is volt. Rosszabb semmiképpen sem, hisz annyit csiszolt rajta a folytonos mesélés közben (leendő társának-barátjának, akit próbált meggyőzni, tartson vele), hogy folyton újabb lényegtelen részletekkel bővült. Aztán váratlanul abbahagyta, a mesélést és az írást is. Hogy majd folytatni fogja. Egyszer.

Sok évtized telt el azóta. A kis néma szájú indiánjelölt törzsfőnökké vált, és azóta is évi kétszer lejárt a Nagy Folyó azon részéhez, ahol a gyerekkorát töltötte, és mindig eszébe jutott az álló idő élménye és eszement szökési terve. A gyerekei ugyanúgy guggoltak a parton, mint ő, de a temető felé menet (ahol CsT nagyszülei és apja alusszák az örök álmot) az ártéren keresztül mindig sürgette őket, sietniük kell, hogy visszafelé elérjék a vonatot. Ha esetleg arrafelé vitt a vonatútja, elérzékenyülve nézte az ablakból az árteret, a folyópartot, és akkor is mindig eszébe jutott, hogy végül mégsem indult el. És ez a felnőtt Csendes Tollat egyáltalán nem lepte meg, mosolygott magán csendesen, utólag persze. Kinézni az ablakon át azonban mindig nagyon jó érzés a gyerekkorra, a Nagy Folyóra, az álló időre.

Nemrég váratlanul előkerült ez a bizonyos füzet a családi hagyatékból, benne a valóságos regénykezdeménnyel, mert mi más is lett volna. Ott kezdődött. Nem a füzetben, hanem a gyerekkorban, a parton való guggolásban, a vízpiszkálgatásban, a kődobálásban, kagylógyűjtésben. A szemlélődésben. És hiába akarta elfelejteni olyan sokáig, hogy ki is ő. Hiába is akart sápadtarcúvá válni, nem különbözni, beolvadni, eltitkolni, nem ment. Az indiánság folyton kiütközött rajta, egyre inkább láthatóvá vált. A fehér emberek középiskolája és egyeteme után is meg tudott maradni indiánnak. Rájött, hogy nem menekülhet, kénytelen felvállalni identitását. És most, őszülő hajjal is hallja, hosszú, meleg és álmatlan nyári éjszakákon, amikor nyitott szemmel fekszik asszonya mellett a tipijében, a távoli Nagy Folyó hangját. Hívja őt.