Azon az őszön, amikor megtörtént, amit elmondandó vagyok, Krúdy tekintetes úr kászolódott ki a belváros egyik hervatag utcai virágágyából végtelenhosszú kabátban, mely lábtól mind csak nőtt, növekedett fölfelé, de mire elérte volna az égboltot, önnön nagyratörésétől hirtelen megrettenve, két szegletes vállban összecsapva bevégezte magát, ily módon biztosítva gazdájának a kifogástalan emberi megjelenést. Az egész sudár, de tekintélyes emberépítmény tetejébe ütve, mint kalamárisban félrebillent tollszár, a tekintetes úr szokás szerint ferdén hordott nyaka, s annak végén feje hintált a kalpaggal. A szájszegletben fityegő, meggyötört szivarnak mérsékelt légáteresztő s még mérsékeltebb szóáteresztő képessége ellenére alighanem beszéd hagyta el a reggel lévén hervatag úri ajkakat, és ezek holmi új módi szerint függőlegesre épített járdák miatti panaszszavak lehettek, hiszen amúgy miként fordulhatna elő a szabad pesti természetben, hogy tisztes úriember házfalnak véli a virágágyást (mely sajnálatos félreértelmezésről a kabátjáról még le nem porolódott rögök egynémelyike is tanúskodik), és az ily módon elváltozott, immár házfalnak tekintett síkot egész hajnalig támasztja, kicsinyég elbóbiskolva helyütt-helyütt, abban a szent hiszemben, hogy voltaképpen roppant eleganter várakozik a szebb időre egy kies utcasarkon, ezt is csak addig, míg más belátásra nem térülvén, úri kedvéből útját meghosszabbítani nem méltóztatik.
Azon az őszön egy bizonyos ifiúr is járkált arrafelé, felettébb iparkodván öltözékét a múltak gustusához igazítani. Ezüstözött manzsettagombját ugyan elhagyta egy tisztázatlan rendeltetésű csókolózás hevében, ám máskülönben csaknem hiánytalan arzenált mondhatott magáénak. Az Ecseri piacról hadrendbe visszaszólított, jobb sorsra érdemes mellény angol szövete a kék s a zöld szálak perpendicularis kereszteződése révén hol összevegyülő, hol elkülönöző árnyalatokban játszódott, gombjai valódi csontgombok, a gomblyukaktól a balfelőli zsebig ezüst óralánc ívelt, melyen egy mindközönségesen szovjet gyártmányú kronométer kifogástalan acélburgonyája lengedezett, és ennek manualiter működésbe léptethető szerkezetét minden áldott reggel oly mohó lelkesedéssel húzta fel barátunk, mint ki teremtő hatalomként indítja el az éjszaka folyamán szőrén-szálán eltűnt időt. Büszkesége tárgyát képezte kékesfekete, valódi Borsalino kalapja, melyet egy építési hulladékkal púposra rakott öntöttvas konténerre mintegy a személyre szabott isteni gondviselés által odahelyeztetve talált oly kifogástalan állapotban, mintha csak az imént érte volna ruhakefe utoljára.
Nadrágja egyik, ballonkabátja másik nagyatyja háború utáni ruhatárának ékessége, a Vörös Október és a Május 1 Ruhagyárak alig elfakult címkéjével bélésükön, nem csoda, ha úgy sejdítette, a fentnevezett öltözékekben zötykölődő, ruganyos tagjaiban valóságosan ott táncol a két nagyapa messziről jött vére, és ez az érzés pontosan afféle megelégedéssel töltötte el, mint ahogyan a rodostói senyvedésre kénytetett méltóságos II. Rákóczi Ferenc tekinthetett végig egy jól sikerült, intarziás rózsafa bútoron, saját kezének művén, és eme párhuzamos örvendezésben csak az volt különös, hogy hősünk az asztaloskodó fejedelemtől eltérően semmi módon nem működött közre ezen tény, mármint saját születése és másoktól való, egyébiránt korántsem túlzottan előkelő leszármazása kivitelében. Még csak meg sem róhatjuk őt mulasztása miatt, hiszen, jámbor olvasóim, melyikünk állíthatja tiszta szívvel, esküre emelt kézzel, hogy saját keletkezésében akár a legcsekélyebb mértékben is közrejátszott volna?
Ámde históriát ígértem, márpedig az, ugye, inkább csak afféle mendemonda, hogy Krúdy tekintetes úr a fentebb összegzett térdimensióbeli eltévelyedésben töltött éjszakája után, nyomában buzgó barátunkkal a rakpart felé vette az irányt, felballagott a Duna bizalmas ismerői által nyilvántartott számú grádicsokon, mely a száraznak a folyam fölötti folytonosságát kipótlandó hídban folytatódott, és nyugalmas léptekkel, a már mondott, összetéveszthetetlen ferde nyaktartással lassúdan átballagott a budai oldalra. Krúdy tekintetes urat eme expeditiójában hősünk azért nem követhette, mert annak éppen ott méltóztatott átbaktatni a ködpárás túloldalra, ahol egyáltalán semmiféle hídépítmény nem volt se szabad szemmel, se górcsővel, messzilátóval vagy egyéb tudós eszközzel kivehető. Ugyan álmélkodni álmélkodhatunk a literatúra hatalmán, a hitetlenség optiója azonban nem adatik meg a jámbor olvasónak, hivatali kapacitása mindösszesen arra terjedvén ki, hogy az eddig figyelemmel hallgatott skriptort kénye szerint elcsapja, akár egy pákosztos cukrászinast, aki a legmázasabb falatokat elkanalazza a vevők elől. Ámbátor jelzem alázattal, mégiscsak históriát ígértem, s az író, bármennyire is elcsapandó, végtére szavának szokott állani, hiszen neki magának égeti a legjobban szájpadlatát ama parázs, melyet ki tudja, mióta dédelget odabenn a kimondás utáni olthatatlan vágyakozással.
Történés alapjában kétféle létezik, a többi mind vagy merő szószaporítás, vagy ezen alaptypusok egyikének-másikának combinatiója, netántán alig ráösmerhetővé átformázott versiója. E két rendszertani species egyike alatt a szerelmet, másik alatt a halált kívántatik értenünk, minek folyományaképpen a szerelmes és halálos, illetve halálosan szerelmes és szerelmesen halálos kategóriák, továbbá a moralis, socialis, aestheticus avagy éppen mysticus consequentiákkal súlyosbított (vagy enyhített) szerelmes, illetve halálos históriák a legsokszerűbb váltakozásban forganak az irodalmi porondon. Mármost szerzőnk előhozakodhatna éppen holmi halálesettel, bár eredendő szándéka szerint széphistóriát tartogatott a nyájas olvasónak.
Regélhetne ama sajátságos peres eljárásról, melyben egy sor derék kőművest és egy ódon házba nem is oly régen költözött szende párt vontak kérdőre a taláros atyafiak, s az összesített elbeszélésekből utóbb kiviláglott, hogy az ifjonti házasok dominiumának rendbehozatalán tevékenykedő iparosnép rendszeresen útba ejtette a pincegrádicsot, és az ott talált, netán már évtizedek óta penészlő hordóból a lehető legkiválóbb gustatiójú rumot meregette. A dongák köze oly kimeríthetetlen tárháznak tetszett, hogy a derék munkálkodók még elvitelre is csapoltak belőle. Minden elapad azonban egyszer az ég alatt, tán még Földanya emleje is, mitől pedig Ég óvja tisztes mindnyájunkat, így aztán idő múltával a fizetetlen rum sem csörgedezett már, a hordó ellenben megrázogattatván mégsem bizonyult üresnek, s miután a kíváncsi komák szétütötték, bensejéből összekucorodott holttetem fordult ki, utóbb beazonosíttatván a ház tisztességben megőszült előző lakójának hites ura, aki hajdan diplomataként szolgált Jamaicán, ott elhalálozott, s akit szeretett neje ezen a nem szokványos módon conserválva csempészett vissza honába, az administratív hercehurcát elkerülendő. Hogy a ház derék ura miért maradt honában is temetetlen, és önnön pincéjének szeszben libegő lakója, arra fény immár nem derülhet, hiszen a hölgy ajkát idestova ugyanazon pecsét zárja, mint amely a diplomáciai mentesség jogát sem respektálva a férjet is örök némulásra készteti. Annyi bizonyos, hogy a tárgyalóteremben ökrendezését visszafojtani nagy üggyel-bajjal képes egynémely kőmíves legközelébb kétszer meggondolja, mielőtt holmi hulláról iszogatná le a rumot, mi több, már talán a szesz szaglatán való irtózat is eleven convulsióba rántja majd egész digestív rendszerét.
No, de szerelmi történetet regélnék inkább, holott szólhatnék a történelem vulcanicus morajlásáról, mely is a zajgó jégtáblák rémisztő, egyben fenséges dörejével épp azon az őszön rendítette meg mélakóros hősünk lélekvilágát, és néma folyamként hömpölygött végig a valódi folyam futását követvén Királyné hídjától Ország házáig. Sírnémaságú, alig örvénylő eleven embertorlasz színén lengtek fennen a középtájt luggatott, tricolor zászlók, a vonulásnak declarált elve volt a meg nem szólalhatás, mely különösképp lenyűgöző benyomást keltett a szemlélőben, ki is az egyetemi stúdiumok porszagából kikeveredvén egy kor eleven áramlásának sejtjeként sodortatott tova. Nem sokkal elébb esett, s nyilván nem minden összefüggés nélkül való tény, miszerint beleunván az Országház előtti félévszázados moccanatlanságba, melyen vajmi kevéskét hímesített a Duna locsogó pletykálkodása, esti neonfények és vöröslő autólámpák szálaiból való rongyszőnyegszövögetése, József Attila tekintetes úr életébeni szokása szerint erőst megmérgelődte magát, és úgy teremtette földhöz bronzból kanyarított fejfödőjét, hogy az világra szólót kondult, az egek kárpitjai haladék nélkül meghasadozának, és öreg Szent Péter ki is kukkantott a résen, mégpediglen vérbeborult szemmel és kissé cseperésző orral, no, nem éppen a megindultságtól, hanem mert hagymát metélt estéli zúzapörköltjéhez, és az átható hagymaszag érzett is már a Duna felett. Csak az átabotában, fölszín után ítélő korzózók és kiéhezett rakparti kóbor ebek tulajdonították e mennyei szaglatot holmi arra elhaladó bosnyák uszály fűszeres konyhájának.
Nemigen állíthatnók, hogy a közvélekedés teljességgel tévedett légyen a vízenjáró alkalmatosság tárgyában, hiszen a kékzománcos külsejű vaslábasban lötyögtetett piszkos öblítővízzel kezében a fedélzetre lépő matróna idő-rovátkolta, füst-befogta képét hiteles tanú látta. Az illető perszóna a lábos víz tükrére nézvén a maga merő abracadabrának tetsző nyelvén azt a kinyilatkoztatást tette, hogy bozse moj, bozse moj, jövend a hűvösség, kelletik előhalászni a fagyos éjszakák ellen oltalmazó öltözékeket, azzal az égboltot a kékzománcos vödörből kilöttyintve, a közvetetten kikémlelt firmamentumra fel sem pislantva levonult a hajóraktárba, és ott éktelen zörömbölésbe kezdett, mire az ő kapitány férje az Égre könyörgött, roskadna már rá erre a mihaszna szajhára, aki minduntalan ráijeszt a nagy fene lármázással, ő meg azt hiszi, rögvest a hajó süllyed el, és közben a feketeképű vénasszony, aki a villanykörte ingatag fényénél idomtalan ládákkal birkózva lassan eljut addig a koporsóforma műdarabig, melyben válogatott pokrócok, lájbik és szőrgubák lakoznak, ez az ezüstfogú vénasszony vígan kacarászik, mert őtet az urával minden áldott tél jötte a vízen éri, az ura minden áldott tél jöttén szakasztott ugyanígy zsémbel vele, és ameddig a tél így éri őket, addig alighanem rendjén forog a Nagyvilág is, mely éppenséggel egy ilyen apróka uszályt hánykolódtat a hátán, netán harmonikázó horpaszán.
Az Erzsébet-híd oldalában árult büdösvíznek gyomorbántalmakra hetedhét határban nincs párja, sóhajtott véreres szemmel Mikszáth tekintetes úr, aki nem elhanyagolható terjedelmű pocakját a hídkorlátra deponálva fixírozta az alant gurgulázó s öblögő örvényeket, és nem kevesebb gyanakvással tartotta szemmel a szélörvénnyel küszködve egy helyben hadonázó sirályokat. Az uszály elhaladtán keze önkéntelen üdvözlésre rándult, ám mozdulata markolássá szelídült a hídi karfán, eszébe jutván a tekintélyt kényszerítő, derekán-ülepén hurkázódó fontok, valamint műveinek polcon sorjázó, cifragerincű, jubiláns kiadása, mely irodalmi súly gyanánt akaszkodott rá magafeledett kölyökmozdulatára. Ahogy elült az intés, rögtön vér tolult a rabiátus ember arcába, a ténsúr pediglen megmakacsolta magát, és csak azért is kivágta az eredeti szándék szerinti üdvözletet, mely azonban uszály elúsztán comicusnak is tűnhetett volna, ha bárki ügyel ott ilyesmire Borsalino kalapos barátunkon kívül. Ő is inkább azt jártatta a fövege alatti térségben, hogy ez a büdösvíz-dolog ösmerős ám neki messzi gyermekségéből, mikor is uszoda után édesanyjával nemritkán járt a híd tövében gubódzó Ivócsarnokban, hol is valósággal szelletszagú, langyos folyadékot mérnek a nagy söröskriglikbe. Győztes párbajemlék is köti őt ide későbbről, egyetemi collegájával ugyanis büdösvíz-ivó versengést tartottak, ám az illető nemigen tudván, mire vállalkozik, az első kortyok után capitulált, és fellázadt gyomorral tántorgott végig utóbb a hídon, miközben barátunk a szovjet gyártmányú órával mellényzsebében lelkesen ecsetelte a több ezer méteres mélységből feltörő árványkoncentrátum szervezetre gyakorolt jótét hatását. Hogy tekintetes Mikszáth uram a penecilusból lehasított fogvájót a kazánként sistergő habok közé ejtve aztán kajla szárú, hosszú pipát kapott elő, és szorított sárgás agyara közé, majd az égen halványkodó Napot szöszeiből kibontogatva s leemelve, a jókora zsaráttal jóízűen rápöfékelt, az az iméntiek ösmeretében éppoly kevéssé mondható meglepőnek, mint hogy utóbb az egész jóforma gömbölyded ember luftballon gyanánt átlibegett a hídkorláton, és füstpamacsok kíséretében Újpest felé véve az irányt ellengett világot látni.
Valahol itt, Mikszáth tekintetes úr elröppenésének szent helyén áll most a Borsalino kalap, szél-tépázta egyensúlyba csíptetvén barátunk feje és ránehezedő keze között. Ugyanitt posztolt egykor egy kislány és édesatyja, aprított, száraz kenyérdarabkákat vetegetve a sirályoknak, ámulva a szárnyasok smaragdzöld tajtékú szédület fölötti könnyed manoeuvre-ein, amint a légben kalamolva kapdossák az alamizsnát. Az urbs mérsékelten kies ölén való túlélés eme bajnokainak ádáz tekintete a kislányt, a borsalinóst és talán a jó testi conditiónak örvendő írót is megborzongatta, holott akkor még egyikük sem látta a Madarakat, mely mozgóképen a jámbor szárnyasnép rejtélyes magnetizmusnak engedve mintegy varázsütésre változik rohamozó, könyörtelen armadává, mire egyébiránt kampós csőrökkel és karmokkali felszereltsége teljes mértékben feljogosítja. Nem messze esett innen hősünk első találkája az időközben felcseperedett lánnyal, akit sirályetetésen jólesően riadozni hoztak ide csepp korában, épp idelátszik a Buzogány-torony, melynek tövében a borsalinós kerek hat óra szakadatlan beszéddel öblögette át a jobb sorsra érdemes kis hölgy hallójáratait, éppoly komoran s fátyolosan hánytorgatva összekapkodott műveltségét és életből meregetett históriáit, amint a híd lábához pudlikutyaként sündörgő folyam tette a maga zavaros hordalékával. Éjfélre járt már, amikor a szigorú és aggodalmas polgári otthon felé vették az irányt, ahol a szülei fejekben eddigre a legrosszabb rémképek forogtak, miközben apránként lenge ködfátylak szakadoztak és kúsztak át a sétáló páros felett a Vérmező téreire.
Hát a Henkell Trocken?, hajolt ki a Belvárosi templom törötten vicsorgó barokk ablakán, úgy a karzat magasságában Hrabal tekintetes úr, fényes fejének gömbjén a vásott Nap úrfi törölt egyet polírozórongyával, majd odébb is állott rögvest, ennyire korlátozva jelenlétét az általános komorulat közepette, Hrabal úr korsóemelgetésben megércesedett, szőrös, májfoltos karja pedig balettpatkányokét megszégyenítő kecsességgel lendült ki a homlokzat előtti térbe, és a Szentháromság-szoborcsoport felhőgomolygással és önnön barokk szakállával birkózó, háromszög-dicsfénybe keretezett Atyja, a kereszten feszülésből őrzött nyújtózó mozdulattal égbe kepeszkedő légtornász Fiúja, és a kettejük között szorgos postaszolgálatot teljesítő Szentlélek feje fölött mintha havazás indult volna meg, vagy mintha mennyei manna hullongna az égből, de földet érni már aligha volt módja, mert a híd alatt kurrogó, szürke Monarchia-uniformisban feszítő galambsereg aeroplan-raj gyanánt zúdult a martalékra. Ekkor vetette közéjük magát Hrabal tekintetes úr, gerlemód kacagva, a mechanika földi törvényeit meghazudtolandó orsót és halálforgást mutatva be, és a galambok elfogadták maguk közül valónak, mert az üvegablakból olyan boszorkányos ügyességgel bucskázott le, hogy azon minutában balkáni gerlévé változott.
Kalapos barátunknak éppenséggel Hrabal tekintetes úr egyik munkájában volt szerencséje olvashatni, hogy a világ kvintesszenciája éppenséggel a Henkell Trocken pezsgő, melyet mohos császári pincékben változatlan eljárás szerint, sarkukra állított vasrács-kubusokba fejjel lefelé becsúsztatva tárolnak évszázadok óta. Minden buboréka külön universum, szárazsága pedig a supersonicus gépek emberi fül számára nem érzékelhető sivításával vetekszik, és amikor eljött ama nap, a Duna fölé kiugró bástyán elcsókolt első csók napjának első évfordulója, az ifiúr friss ösztöndíjával zsebében meghívta kedvesét a várbeli Vörös Sün bárba, melynek nappali kihaltsága, álmos pincérei, vörös megvilágítása és tükörfalai nem keltették fel gyanakvását, és levest rendeltek, melyet valami rossz porított alapanyagból hígítgathatott fel a meglepett konyhás, majd jött a mámor, mikor megpillantotta az étlapon az ünnep koronáját, a valódi Henkell Trockent, szinte hihetetlenül olcsón, mindösszesen kettőszázhatvan forintért, az ő zsebében pedig ezerötszáz kerek forint ösztöndíj és még pár maradék százas lapult, és megrészegült a lehetőségtől, ilyen kétszer nem adatik, és kihozatta a pezsgőt, és a bamba pincér ügyetlenkedett, mentegetőzve, hogy a legritkábban fut be ilyen rendelés, és a párocska nagyvonalúan elnézte neki, és koccintottak, ám kiviláglott, hogy a lány sosem iszik alkoholt, így az ifiúr kénytelen volt kettő helyett fogyasztani, egészen kipirult, és az alján azért hagyott egy ujjnyit, azt ne higgyék, sosem jut ő ilyenhez, aztán még jobban kipirult, mikor szöget ütött a fejébe, vajon jól silabizálta-e, mennyi az annyi, és újra kérte az étlapot, és a pincér már szeme sarkába csíptetett nevetéssel hozta, ő sem volt vak, és barátunk megpillantotta azt a nonsalansszal elnézett plusz nullát, kétezer-hatszáz teljes magyar forint, amennyije neki, a botcsinálta gavallérnak nincs is, és a lánynál is csak azért akadt a kiegészítésre elegendő, mert a legteljesebb véletlenségből holmi elfekvő kölcsönpénz pangott a tárcájában, és apróból guberálták össze az utolját, és hagyták ott a halmot a leplezetlenül vigyorgó pincérhadnak, és léptek ki a Duna felől áradó éles levegőbe, és dőltek egymásnak, talán egy időre, talán egy életre, akár a piktor lajtorjájának két szára, és kettejük alakja így éppen kiadta egy butélia Henkell Trocken formáját.
