A Duna partján él a másik (aki nem én vagyok, én ugyanis nincs e történetben, csak ő, s hogy ki ez az ő, pont erről szól a történet, melyben démonok űznek csúfot velünk).
Az egyiknek valamikor – mondják – volt más neve is, rendes, polgári, személyi igazolványban rögzíthető, mely úgy hangzott… - hogyan is hangzott?, ki tudja már, leírhatnánk ilyesmit: Kovács Lajos, de nem mennénk vele semmire. Kovács Lajos van sok száz, több ezer – ez az egykori egyik viszont már nincs, legalábbis a megnyugtató, kovácslajosi formában semmiképpen.
Volt neki polgári foglalkozása is, legalábbis leendő polgári foglalkozása, rendes, kenyérkereső, hiszen rendőrtisztnek tanult a főiskolán, mint annak idején az apja, a nyugalmazott alezredes, aki benne látta egykori el nem ért vágyai megvalósulását, az ezredesi, mi több dandártábornoki rang elérésének lehetőségét (terjesztik egyesek). De talán nem is rendőrnek, hanem szakácsnak készült (rebesgetik mások), hogy édesanyja, az almás pite-sütés, véres hurka-töltés, pacalpörkölt-készítés nagymesterének nyomdokaiba lépjen. Persze az is lehet, hogy egyik sem igaz, és egyszerű bölcsészhallgató volt a fővárosban, a könyv-és ruhatárszak szépreményű ösztöndíjasa, akiben professzorai oly sokat, saját maguknál épp csak egy hajszálnyival kevesebbet láttak, még egy tanársegédi fokozat is kinézett neki az egykori piarista gimnázium akkoriban egyetemi célokat szolgáló, Duna-parti épületében. (Ám ezt sem tudni biztosan, hiszen ha vannak még, akik emlékezni vélnek erre az egykori fővárosi létezésre, s annak is főként éjszakai dimenzióira, melyek oly bátran terjedtek túl a hétköznapi realitás tartományán, ma már kizárólag csapszékek söntéspultjainál hirdetik az igét.)
Akárhogyan is volt, nincs többé. Ám van helyette más. A másik.
A Duna egyik partján, nem messze az Ipoly torkolatától, a szlovák határon innen, a Duna kanyarulatán túl van egy domb. Erre a dombra keskeny ösvény vezet fel, melynek egyik oldalát vöröstéglás stációk szegélyezik, ahogy már egy kálváriadombnál szokás. A dombtetőn házsor kezdődik, s a házsor utolsó házában él egy család. A családfő nyugalmazott rendőrtiszt vagy tűzoltóparancsnok, esetleg labdarúgóedző, nem tudni pontosan. A felesége talán orvosi asszisztens volt valamikor, vagy táncosnő egy fővárosi lokálban, ki tudja ma már, csak az biztos, hogy mestere az almás pitének és a véres hurkának. A fiuk pedig… - nos, ő Duna-parti remete.
A remetéről senki sem tudja a faluban, hogy mivel foglalkozik. Látni biztosan még senki sem látta, de azt mindenki tudja, hogy ott él a kálváriadomb utolsó házának legbelső szobájában. Ott él már húsz, harminc vagy ötven éve – amióta hazatért a fővárosból, ahol rendőrtisztnek vagy szakácsnak tanult, de az is lehet, hogy egy szépen induló ruhatárosi karrier tört derékba ideje korán. Ott él már húsz, harminc vagy nyolcvan éve a szüleinél, és ki nem mozdul a kálváriadomb utolsó házának legbelső szobájából. Folyik a ház alatt a Duna, folyik a Dunán innen és túl az élet, a remete azonban nem hagyja el szobáját.
(Rebesgetik, hogy éjszakánként mégiscsak kijön a házból, és sétát tesz a dombtetőn. Egyesek látni vélték teliholdkor egy hatalmas kutyával, amelyet pórázon vezetett, de nem mertek a közelébe menni, mert a kutya – vagy talán a remete – fenyegetően morogni kezdett. Mások megesküsznek rá, hogy éjnek évadján atlétatrikóban és klottgatyában szokott futkározni fel s alá a kálvárián, és minden stációnál megáll egy röpke imára, majd fut tovább, derékig érő haja, mellét verdeső szakálla lobog az éjszakai szélben. Ki tudja. A valóságot az éj fedi. A legendákat a nép szövi. Bizonyos csak a Duna.)
(Mi azonban, akik e sorokat rójuk, s akik nem vagyunk azonosak holmi énnel vagy ővel, sem egyikkel, sem másikkal, ismerjük az igazságot. A remete regényt ír. Nappal ki nem mozdulva szobájából, éjszaka kutyát sétáltatva a dombtetőn vagy testmozgást végezve a kálvárián, mindig ugyanazt a regényt írja. Immár húsz, harminc vagy száz éve írja regényét, mely nőtt már ezer oldalasra is, hogy aztán felére apadjon, majd áradásnak induljon megint. Írja regényét, melynek sem eleje, sem vége, csak állandó, komótos hömpölygése, s mely íródni fog, míg Duna a Duna.)