A Kormányos, - mindenki így ismerte, mert egész életét a dunai hajókon töltötte, - ma is, mint minden nap, pontosan érkezett. Elhúzta a málló vakolatú faltól a már két éve bezárt Sirály vendéglő teraszának egyetlen megmaradt bútordarabját, egy roskatag, rozsdás széket. Kimárt mozdulatokkal igazította egy pontra, mint aki a legjobb helyet keresi a nagy előadáshoz.
Kabátja zsebéből egy üveg sört húzott elő, megbontotta, aztán sóhajtott egy nagyot, mintha közel nyolcvan évének fáradalmait akarná kifújni, óvatosan leült, nehogy összetörjön az ócska bútordarab.
Már egyre nehezebben látott el a Duna közepén, a folyó vízét ketté hasító Vadóc sziget csücskéig, mégis azt kezdte mereven figyelni, mint minden nap, ki tudja már hány éve.
Régebben persze nem ő hozta a sört, Pali Úr szolgálta ki a kockás abroszos asztalnál, amikor még a tűzre való szék, - amin ül -, is kék-fehérre volt festve.
Akkor még beszélt arról, amit most szótlanul bámul, persze volt is kinek.
Nyaranta turisták jöttek. Vízenjárónak mondták magukat és gyakran kikötöttek a Sirály alatti parton. Nagy hangjuk a a túlparti örvényes részt szidta, - ahol a sziget miatt félelmetes játékot játszik a Duna - , és csak akkor csendesedtek, amikor a Kormányos beszélni kezdett.
- Nem a víz az oka, hanem a római kapitány, - kezdte mondandóját.
- Milyen római hajóskapitányról beszél, - kérdezett vissza, akit érdekelt a dolog és általában érdekelt mindenkit, mert jól esett a hideg sőr mellé a helyi legenda.
- Nem hajóskapitány, csak úgy simán kapitány, vagy ilyesmi lehetett a római korban. Úgy ezerhétszáz éve. A régész professzor mondta, - és innen kezdve a tekintete nem mozdult a sziget csücskéről.
- Talán tíz éves lehettem, még a háború előtt. Már akkor is hajón szolgáltam, inasként a Brigadéros nevű vontatón. Éppen nagyjavításon voltunk, amikor két ember jött a hajóra és a kapitányunkkal kezdtek beszélni -, itt belekortyolt a sörébe és úgy folytatta.
- Arról beszéltek, találtak valami régi dolgot a parton és kellene valami bárka, amivel Pestre szállíthatják, mert teherautón megsérülne, - folytatta a mesét, de mint a ki már nem is a hallgatóságának beszél.
- A kapitány nem akarta vállalni, mert magas volt a vízszint, meg újabb árhullámot vártak és ilyenkor veszélyes neki vágni a folyónak. Sok pénzt ígértek neki, így aztán szerzett egy bárkát és három emberrel nekivágott. Másnap reggel indultak hatan a két régésszel együtt, egy rozoga bárkán, mert azt kapták meg olcsón. Két nap múlva jöttek lefelé. Látszott, hogy valami nehezet hoznak, mert a bárka oldalán majdnem becsapott a víz. A nagy sodrásban alig tudták kormányozni a lélekvesztőt. Próbálta a Vadóc sziget felé menni, de neki ütköztek egy úszó farönknek és elsűlyedtek, még a sziget előtt, ott ni, - bökött újával a távolba, mint aki örökké fodrozódó gyűrűket szeretne rajzolni a Dunára.
- Szép mese egy potya sörért, - mondták neki többször is a hallgatóságból, de ilyenkor nem sértődött meg. Nem tudhatják ezek meg az igazat, mert ellopnák a kincset. Mert kincs volt és még ott van.
A Jakab matróz mesélte a halálos ágyán, - mert őt sikerült csak élve kimenteni, de nem húzta sokáig, - hogy egy romai szarkofágot kellet a bárkára rakni. A római kori limes egyik kapitányának a maradványai voltak.
Rettenetesen nehéz volt, mintha egybe lenne az egész kőtömb, pedig ki volt faragva.
A régészprofesszor segédje elárulta nekik, hogy azért ilyen nehéz és fontos, mert lehet, hogy ebbe dugták el a római légió zsoldját, - meg egy csomó kincset, amit a vámon beszedtek -, amikor a barbárok megtámadták őket. Ezért volt a nagy óvatosság, meg titkolózás és ezért kellet volna Pestre vinni, még mielőtt felnyitják.
Egy lehulló vadgesztenye koppanásától az öreg összerezzent és visszazuhant a jelenbe. Lassan elkezdett szedelődzködni, hogy haza induljon, de a szeme még mindig a túlpartot figyelte.
- Egyszer úgyis felhozom azt a kincset, gazdag leszek, – mondogatta, miközben kopott bakancsában kicsoszogott a korhadt deszkákkal borított hídon.