Alex W. némiképp ittasan, de vidáman sétálgatott a kellemesen meleg szeptemberi éjszakában. Ment, amerre a lába vitte, keresztül-kasul a belvároson. Nem is az alkohol, hanem inkább a fiatalság, a szabadság és a nagyváros fényei részegítették meg. A sikeres felvételi után csak néhány hete, alig tizenkilenc évesen került fel a békési kis faluból Budapestre egyetemistának. A kollégiumban szobát és ellátást, na meg ösztöndíjat kapott. Így életében először, távol az otthonától és a szülői szigortól önállónak, igazi felnőttnek érezte magát. Hétvége lévén az este folyamán néhány évfolyamtársával bejártak néhány sörözőt, romkocsmát, ahol ettek, ittak, biliárdoztak, lányokkal kezdtek ki, nagyokat röhögtek értelmetlen dolgokon. Alex egy ideje azonban elvesztette a többieket, már nem is emlékezett hol látta őket utoljára: Talán az Oktogonnál vagy a körúton? De nem esett kétségbe, tudta el nem vész már a városban. Most ott állt a Duna partján, nézte a visszatükröződő színes fényeket és ennek is nagyon tudott örülni. Ekkor váratlanul a Szabadság-híd irányából egy hajó tűnt fel, szinte siklott a víz felett, olyan sebesen haladt. Nagyobb luxus yachtnak tűnt és a hangos zenéből, a kivilágításból valamint a fedélzeten táncoló párok látványából ítélve fergeteges buli folyhatott rajta. Alexnek még végig sem futott a gondolat a fejében, hogy én sosem jutok el ilyen helyre, a hajó hirtelen, minden fizikai törvénynek ellentmondva megállt a kikötőállomáson. Két gyönyörű lány kiabált a part felé a fedélzetről: Gyere, gyere már ide! Jót bulizunk majd! Alex először körülnézett, de senki nem volt rajta kívül a közelben a rakparton, az egyik lány rámosolygott és biztatóan intett neki, így vállat vont és elindult a hajóhíd felé. Ha nem nekem szóltak, majd elküldenek gondolta. De nem ez történt, a lányok amint elérték a karját szinte felrántották a fedélzetre. Úgy köszöntötték és örültek neki, mintha valami herceg vagy milliomos lenne. Talán összetévesztenek valakivel, gondolta, de nem engedték szóhoz jutni. A kezébe többszínű koktéllal teli poharat nyomtak, a lányok körberajongták, a férfiak a vállát veregették. Szelíd erőszakkal bevonszolták a hajó belsejében lévő terembe, útközben valahogy átöltöztették, kasmír pulóver és selyemnadrág kerül rá, a lábára pedig vajpuha bőr mokkaszín. Sosem látott és ízlelt csodálatos ételeket tettek elé, régen látott jóbarátként beszéltek vele, kártyázni hívták, a modell külsejű lányok versenyeztek, hogy melyikükkel táncoljon. Azután elcipelték a fedélközben lévő medencéhez, ahol beindult a zene és fergeteges fürdőparti vette kezdetét. Először Alexet a neki integető lány karolta át és csókolta meg a vízben, közben hol egy gyönyörű mell vagy fenék tulajdonosa dörgölőzött hozzá. Bár a fiú kicsit zavarban volt, hogy mit szólnak majd a vendéglátói, érdekes módon a férfiakat ez a bizalmaskodás nem zavarta. Ekkor már ő is elengedte magát és úgy viselkedett mintha mindig is ide tartozott volna, régi barátai közé. Nem lehetett tudni mennyi idő telt el, úgy tűnt ez a buli és a jókedv örökké tart majd.

Bang, bang, bang, bang, bang! Alex váratlanul ébredt fel és azt érezte, hogy széthasad a feje, rájött, hogy a közelben lévő egyetemi templom harangja ütötte el az öt órát. A kikötőnél ült a lépcsőn, rajta a régi ruhája. Körötte a hajnali szürkeség, a város ébredezett.

- Hé fiam, túl sok volt az éjszakai muri?! – egy matrózpólós idős, nagydarab férfi kiáltott Alexre.
- Mi maga, matróz? Hol a hajó? – dadogta Alex összezavarodva.
- Matróz csak voltam, most takarítok. Milyen hajó, te gyerek? Ezen a helyen évek óta nem lehet kikötni. Hajó meg nem is járt az éjjel!
- De.. de én láttam és ott voltam ..
- Csak nem huszadika volt tegnap, a fenébe, újabb áldozat. – motyogta magának az egykori matróz.
- Maga tudja mi folyik itt? Azonnal mondja el! Én láttam! És hol van? – kiáltotta Alex felcsattanó már-már hisztérikus hangon.
- Tudja fiam, már több mint tíz éve volt, maga még gyerek lehetett, de hallhatott a 2006-os nagy viharról az augusztus 20-i tűzijáték alatt? Én átéltem! Lecsapott pillanatok alatt a városra, mintha a végítélet jött volna el. Óriási volt a pánik. Néhányan meghaltak sajnos, de a szóbeszéd szerint többen, mint ahányat a hatóságok elismertek. A mendemonda egy hajóról szólt, amit 15-20 gazdag csemete bérelt ki, hogy a közönséges emberektől elkülönülve a vízről nézhessék meg a tűzijátékot. Persze magyar módra engedélyt nem kértek, csupán lefizették az illetékeseket. Így hivatalosan nem léteztek, nem voltak kint. Nem is keresték őket, a hajó sosem került elő. Elintézték azzal, hogy, a pénzesek bárhol lehetnek a világban, a matrózféle népség meg ugye kinek hiányzik. Néhány év múlva azonban elkezdték suttogni, hogy minden hónap 20. napján egy hajó tűnik fel a Dunán, embereket csalnak a fedélzetre, akik másnap, amikor előkerülnek már soha többé nem lesznek a régiek. Többen megbolondultak, holdkórosként hónapokon át járkáltak itt a parton éjszaka a hajót keresve, az egyik szerencsétlen vízbe is fúlt. Menjen haza fiam és felejtse el az egészet és ne jöjjön ide vissza!

A volt matróz felsegítette Alexet, kicsit leporolta a ruháját, majd határozottan meglökve a villamos megálló irányába indította el.

Alex kissé bizonytalanul elindult és elgondolkodott, ugyan már kísértetek! Valami ócska, babonás tengerész mese az egész. Kik lehettek? Jó fejek, máris hiányoznak. Az a lány… Itt minden szürke, vacak, ócska. Meg kellene őket keresni

- Nem lehet visszamenni többé, csak egyszer vesznek fel! Ez az átkuk!

A kiáltás, mint a kilőtt nyílvessző találta hátba Alexet. De azután elmosolyodott, irigy az öregfiú, nem hiszek neki. Én megtalálom őket!