Az ornitológusok tanult, tudományosan képzett emberek, nem a mesék és regék világa az övék, ám mégis - már húsz éve- szívósan tartja magát körükben egy legenda. E szerint minden év február huszonnegyedikén a Hajógyári-sziget északi csúcsán, a hajnali kékes derengésben leszáll egy kormoráncsapat a part kavicsára, körbe rendeződnek, kórusban csivognak, majd egyikük hirtelen emberré változik. Farmernadrág van rajta, csizma, kapucnis kabát. Szeme előtt látcső, amit először az Északi összekötő vasúti híd felé irányoz, majd Újpest felé, aztán újra északnak, majd délnek, kedve szerint. Mihelyst a nap felkel, - borult időben is megérzi a percet - hirtelen újra madárrá változik, és a csapatával, aki eddig türelmesen várt rá, elrepül.

Ez farmeres ember Sanyi. Harmincöt éves, hivatása biológia tanár, a Madártani Egyesület tagja, ornitológus, van tehát kézi és állványra szerelhető látcsöve is. Mostanában - azazhogy húsz évvel ezelőtt -minden reggel idejön a Hajógyári sziget északi csúcsára és a kárókatonák hajnali vonulását lesi. Innen az Árpád gimnáziumba megy, hivatását gyakorolni.

Bajban van Sanyi. Összeveszett a szerelmével, az egyetlen emberrel, akivel leélhetné szépen és komolyan az életét. Ám számára saját lelke egyetlen nagy rejtély, átláthatatlan, érthetetlen, sötéten gomolygó űr, ami ráadásul váratlan támadásokkal lepi meg őt. És ezek hatására olyasmiket tesz, amiket lelke mélyén valójában nem is akar. Éppen ilyen volt a kedvesével való újév hajnali szakítás is.

Nehéz megmondani, miért alakult ez így. Gyerekkorában valami lélekrésze kimarjult? Túlságosan hidegen bánt vele anyukája s evvel Sanyit bizonytalanná tette? Vagy az önmagával való, megvilágosító párbeszédre való képtelensége pusztán örökölt gének csúf játéka?

Legyen elég annyi, hogy Sanyi ideges, rosszul alszik, elveszettnek érzi magát és úgy fél, mint egy kisgyerek, akit elvesztettek a szülei az állatkerti forgatagban.

S ezért határozta el, hogy hajnalonként kijön a Hajógyári szigetre, ami – köztudomású - telente északi és hazai vízimadár fajok telelőhelye, paradicsoma. Hogy lekösse magát, enyhítse bánatát.

Saját lelkével, érzéseivel egyáltalán nincs tisztában Sanyi, de nem így az ökológiával.

Éppen ez összeveszésünk oka! - vélekedett újév hajnalán Sanyi elszántan, de mégis bután. Ugyanis szerelme nem sok érdeklődést mutatott a környezetvédelmi témák iránt. Ha el is kísérte Sanyit madarásztúráira, közömbösen nézett a látcsőbe. Madár, madár, mondogatta. Igaz, a madárdalt nagyon szerette. Az viszont meg már nem érdekelte, melyik hang milyen színű pihetollakkal borított torokból jön ki.

Az ökológiai lábnyom kifejezés például egészen kihozta a sodrából. Pedig Sanyi olykor már a sírás határán állva ecsetelte neki az emberség végpusztulásáról szóló teorémáját. Hogy tudniillik nem holmi ökológiai katasztrófák fogják elhozni a véget, hanem a túlzott beépítettség általi csömör, önundor, fásultság. Érted, kedves - mondta Sanyi megannyiszor - földméretű Narcissus-epidémia. Még csekély százötven évvel ezelőtt is mindenütt Isten nézett vissza rád, a teremtés első napjainak ember előtti teremtményei. Ma már csak magadat látod, a te teremtményeidet, és ez kétségbeejtően unalmas.

Nos, az efféle szavakra - leggyakrabban a kiskunsági pusztán, vagy az erdő tavaszi madárdaltól hangos csendjében hangzottak el ezek a szavak - szerelme szórakozottan ásított, s körbe mutattat: hol van itt beépítettség? Nagy dilemma volt ez Sanyi számára: szerelme az emberiség legfontosabb problémája iránt vak?

Így aztán most – a szakítás után vagyunk - Sanyi nyugtalan, egyedül, nyomorultan tengődik a lakásán, ahol még érződik eltaszított kedvesének illata.

Február huszonnegyedikén is kijött, de akkor már hat órára, hiszen amiképpen a naptár lapjai leszakajtatnak, azonképpen hajnalodik egyre korábban a téli napforduló után. Álmos volt, fázott. Várta a madarakat a sötét víz partján. S jöttek is megint Újpest felől, kanyarodtak délnyugat felé. Felette repültek, sziluettjük kirajzolódott az égen.

S mivel Sanyi szerelemes volt önmaga által eltaszított szerelmébe, a madarak ős régen kapott, méltóságteljes együtt mozgása láttán felsírt, zokogni kezdett és hangosan azt kiáltozta: merre vagy, édes drága egyetlenem, miért nem vagy itt velem? Mit tettem?

Olybá tűnik, meghallották a szavait a kárókatonák, mert hirtelen lebuktak a magas levegőégből, leszálltak a kavicságyra. Körbe vették Sanyit, nagy komolyan szemrevételezték, szárnyukat széttárták, apró mozdulatokkal rezgették. Mit akarhatnak? A vezérmadár odalépett hozzá és azt mondta: Nos Sanyi, hogyan is állunk az ökológiai lábnyommal? Sanyi meglepődött, hiszen egyfelől kárókatonát még nem hallott emberi hangon megszólalni, más madarat sem persze, másfelől pedig váratlan volt, hogy a madár ökológiai témában járatosnak tűnik. Nem válaszolt, csak nézett. Majd hirtelen azt mondta, vigyetek magatokkal, vigyetek a szerelmemhez és vigyetek el kettőnket abba a világba, ahol az ember ökológiai lábnyoma egy törpéé. Ott szeretnék élni és meghalni kéz a kézben szerelmemmel. Ekkor körbe állták a madarak, csőrükkel lefejtették róla ruhát, beúsztak vele a vízbe. Ott Sanyi kárókatonává változott. Felreppentek, s vonultak délnyugat felé.

Ott maradt a kavicságyon Sanyi ruhája és a távcső. A rendőrség persze öngyilkosságra gyanakodott, s hetekig keresték a hideg vízben a nehézbúvárok a holttestet, de hiába. S délebbre sem mosott ki a víz semmit, ami egy halott emberre hasonlított volna.

Úgy tűnik, sikerült Sanyinak a nagy utazás. De hogy miért jön vissza ide, ahol nem szeret élni, arról hallgat az ornitológus-legenda. Lehet, hogy szerelme még sem ment vele, őt várja -még mindig utána epedve - a februári hajnalon?