A gátőr az utolsó partszakaszt ellenőrizte. Alkonyodott, nézte ahogy a napsugarak bearanyozzák a Duna hátát. Mikor menni készült, a víz felől édesen gyöngyöző nevetés állította meg. Kezével ernyőzve szemét, kutatta a tükörként ragyogó folyón a hang forrását. Nem látott semmit, de a nevetést újra hallotta. Leereszkedett a gátról, egészen a locsogó partig. Tétován álldogált, mikor a vízből hirtelen felbukkant egy női alak. A karcsú, ragyogó test, könnyed természetességgel hevert a vizi ágyon, haja aranyhínárként hosszan lebegett utána, gyengéd keblei ágaskodó, fénylő kupolák, dereka, csipője régi amfórák kecses ívelése, szemei vízzöld drágakövek. Pillantása ismeretlen gyönyörök ígéretével tapadt a férfire. A gátőr megbabonázva indult a víz felé, hogy kimerítse magának a folyó kínálta gyönyörű zsákmányt, de abban a pillanatban a víz asszonya váratlanul alámerült. Órákig ült a parton, mint akit kifosztottak, nem észlelte a múló időt. Felesége talált rá, akinek zavaros magyarázatokkal kellett beérnie.

A fáma szerint ettől kezdve minden szabadidejét a Duna partján töltötte. a vizet lesve, hátha felbukkan újra a gyönyörű vizilény. Asszonya elhagyta, panaszolva, hogy hitvesi ágyuk hidegebb mint a téli Duna medre. A gátőr nem tartóztatta. A falubeliek egy része hitte is, nem is a történetet, ami lassan legendává nőtte ki magát. Egy ideig megugrott a gát látogatottsága, sokan határozottan állították, hogy látták a víz asszonyát, de ezek csak következménynélküli mende-mondák voltak. Azóta eltelt húsz év, a gátőr számára várakozásban és magányosan, mert földi nőt többet nem kívánt, nem ölelt.
Hirtelen csend lett, mikor a gátőr belépett a kocsma ajtaján sarkában egy bozontos kutyával. Nyomában bezúdult a kinti fagyos levegő, kellemetlenül lehűtve a párás meleget. Minden arc feléje fordult, a kezekben megállt a pohár, az aranyszínű bor rezzenetlenül várt a szomjas gégékre. A hegedűs háttal állt az ajtónak, nem látta az érkezőt, tovább cincogott hangszerén. A nagydarab férfi köszönést mormolt az orra alatt, és megindult a pult felé. A kocsmárosné szeme megvillant, kérdezés nélkül pálinkát töltött, majd a kutya elé tolt egy tál ételmaradékot. Az állókép mozgásba lendült, a csendet elmosta a szapora szavak áradata, a szikkadt torkok hangos kortyokban újra nyelni kezdték a bort. A gátőr, akit kínzó szomjúság gyötört, poharát sürgetőleg ismét az asszony felé nyújtotta, és az kis tétovázás után megtöltötte. A harmadik próbálkozás azonban megfeneklett a kocsmárosné ellenállásán. Olyan keményen markolta az üveg nyakát, mintha a vele szemben ülő férfi torkát szorongatná. Az könyörögve nézett rá zavaros szemeivel, és kitartóan nyújtotta orra elé az üres poharat. – Na, Erzsi, cudar hideg van, zajlik a Duna. – nógatta. Az asszony hirtelen elhatározással újra telelöttyintette a poharat,. – Több nincs. – mondta fellebezést nem tűrőn, és olyan kíméletlenül verte a dugót az üveg szájába, hogy a látványtól a gátőr szava is elakadt. Álltak egymással szemben a pult két oldalán ellenségesen, de ebben több volt a megszokás, mint a harciasság. – Isten áldjon Erzsi! – hátrált meg a férfi, és füttyentett a kutyának. – Magát is Mihály. – lökte a szót az asszony.
A cigány közben új nótába kezdett, magas üveghangon jajongott a hegedű, amitől a falusiaknak eszébe jutott, hogy lassan haza kéne menni. A gátőrre, az egymáson csúszkáló, sikító hangok, és a hirtelen elfogyasztott pálinka ijesztő hatással volt. Megállt a kocsmaajtóban, kezeit a fülére szorította, kétségbeesetten belekiabálta az emberek arcába – Sír a vizi asszony, gyönge testét vagdossa a jég! - Aztán kifordult, csak döbbent csendet hagyott maga után. A férfiak szótlanul szedelődzködni kezdtek, szilárd véleményük a világ dolgairól megbillenni látszott, és ezen nem segített a hazafelé beszippantott, kijózanító, hideg levegő sem.
A középiskolás Falus Gábor fültanúja volt – igaz csak az ajtón keresztül – a kocsmai eseményeknek, amit apja mesélt sűrűn megszakítva, anyja – ugye megmondtam – közbeszólásaitól. Fantáziáját erősen megmozgatta a történet. Már órák óta ült a számítógép előtt, és szörfölt a Facebook-on, de merő unalom volt a net, legalábbis ami az ő oldalát illeti. Akkor jött az ötlet, az isteni szikra. Nem tétovázott, a vizi asszony legendáját feltette a hálóra. Az eredmény legvérmesebb reményeit is túlszárnyalta. Számtalan bejegyzés érkezett, a legtöbb a dunai „sellő” külsejét feszegette, találgatták: halfarka van, kopoltyúval lélegzik, esetleg kétéltű, a bőre pikkelyes, a szép, zöld szemek, merev halszemek, a nevetése emberi, és milyen gyakran bukkan fel a vízből?
A fiú örült az érdeklődésnek, de zavarta, hogy a kérdésekre alig tudott válaszolni. Mikor az egyik netező azt javasolta, hogy beszéljen a gátőrrel, kicsit megijedt. A szellemet már kiengedte a palackból, nem volt mit tenni. Szüleinek azt mondta, átugrik a barátjához, de valójában a gátőr házához sietett. A férfi nem volt otthon, sötét volt, a kutyát sem látta. Kis habozás után elindult megkeresni. A séta kellemetlen volt a metsző hideg szélben. Már majdnem feladta, mikor izgatott kutyaugatást hallott. A hang által navigálva, hamar megtalálta őket. Az állat kitartóan őrizte gazdáját, csaholt, nyüszített, jelezte baj van. A gátőr teste egy jégtáblán hevert, a parttól befelé két méterre. A fiú a zajló, csikorgó, dühös folyóra lesett, és reszketve fülelt, hogy hallja-e sírni a vízi asszonyt? Megkönnyebbülésére nem látott, nem hallott semmit. Mobilján segítséget hívott.
A gátőr még élt mikor a fiú megtalálta, a mentők szerint erősen kihűlt, kezei véresek voltak, körmei letöredeztek, mint aki kétségbeesetten, sokáig küzdött a jéggel. Kórházba került, és senki nem csodálkozott, hogy nagy sírások közepette a kocsmáros Erzsi kísérte el.
Gábor ahogy gépközelbe került, azonnal tudósított az eseményekről. A világháló megbolydult, délutánra az érdeklődés országos lett, a Mohács közeli Laposa iránt. A fiú lubickolt a közfigyelemben, de a sok cinikus, olykor gúnyos megjegyzéssel nem tudott mit kezdeni. Azokra a kérdésekre sem reagált, melyek a dolog szexuális oldalát feszegették, bár azok az ő fantáziáját is megmozgatták.
Rövidesen megjelent a sajtó is, eleinte a legfürgébbek, és egyenesen Falus Gábort keresték. A fiú zavarba jött, még nem fejlődött ki az a képessége, hogy sokat mondjon arról, amiről keveset tud. Idővel a sajtó érdeklődése annyira megnőtt, hogy minden lakosra jutott újságíró.
Közben az Önkormányzat meghirdette a gátőri állást a szokásos kedvezményekkel együtt. Mikor a hirdetmény megjelent, a falu asszonyai soha nem tapasztalt egyetértésben, megtiltották a laposai férfiaknak, hogy bármelyikük elvállalja azt.
A patthelyzetet most is a net oldotta meg. Ahogy a hír napvilágot látott, megindult a jelentkezők serege, akik mind az állásra pályáztak. Az eddig szorult helyzetben lévő polgármester, most a bőség zavarával küzdött. A falusiak elégedetten nyugtázták, mikor egy nőtlen férfiemberre esett a választás. Mivel a dolog sürgős volt, napokon belül beköltözött a gátőri házba, és nagyon szerencsésnek érezte magát. Nem zavarta, hogy a gátőri mellé, a kisérleti egér státuszát is megkapta, és az sem, hogy további élete ha tetszik, ha nem, élő bizonyíték,vagy eleven cáfolat lesz, a laposai legendát illetően.
A fiatal gátőr reálisan gondolkozó, műszaki ember volt, nem hitt a legendákban. Tavasszal összejött egy csinos, helybeli lánnyal, akivel nyárra tervezték az esküvőt. Az ifjú ember elégedett volt, szépnek látta a világot. Egy utolsó pillantást vetett a Dunára, melynek hullámain napfény bukdácsolt, és hazaindult. Pár lépés után érte el, a víz felől érkező, cirógató nevetés.