Látták már? A Margit-hídtól délre úgy ötven méterre egy halvány fénycsík látható éjjel. A Duna vizén tükröződő fények eltompítják ugyan, de azért ha pontosan odafigyel az ember, jól látható az a fénycsík, mely a dunai vízalattjáró flotta titkos bejáratát jelöli. Bár csak húsz éve beszélnek róla azok, akik nyugtalan éjszakáikon a Margit-hídon sétálgatnak, már sokkal régebbi időkbe nyúlik ennek a sziget alatti titkos vízalattjáró támaszpontnak a kiépítése. Nem a szovjet megszállás érájában építették!

Elképesztően sokan sétálgatnak hajnalban a Margit-hídon, és nemcsak a kutyáikat sétáltatók. Elég gyakran szoktam magam is. Ilyenkor hajnalban merészen beszélgetésekbe kezdek teljesen idegenekkel, és hihetetlenül érdekes mesékkel, élettörténetekkel kápráztattak már el. A legutóbbi történetet viszont nem tudom a képtelenül hangzó realitások világába beleszorítani.

A múltkor, amikor két hajléktalannak tűnő fiatalemberbe botlottam a hídon, akkor figyeltem fel arra a fénycsíkra. Megkérdeztem tőlük is, hogy látják-e? Megerősítették a tényállást, majd a zsebemből kikandikáló Tokaira lettek figyelmesek. Egy-két kortyért cserébe a fénycsík valódi történetébe is beavattak. Tőlük hallottam, hogy Attila a hun valójában sohasem halt meg, és hogy a temetésével kapcsolatos legenda csupán álcázásul szolgát. A hármas koporsó voltaképpen egy vízalattjáró hajó, és a temetést előkészítő szolgákat sem gyilkolták le, hanem azok a hajó matrózai lettek, és dolgoznak azóta is Attilával együtt. Mosolyogva hallgattam a cselekmény bonyolódását. A vízalattjáróval a Duna iszapját szűrik át, és néha vízbeesett szerencsétleneket mentenek ki, akik nem érzékelnek semmit a történetből. A Duna iszapjából egy italt állítanak elő, mely ízében a Tokai aszú ízével azonos, de örök életet biztosít annak, aki folyamatosan issza. Attila a hunok visszatérését várja, és akkor…

A Tokai lassan elfogyott, körülöttünk egy kisebb csoport formálódott, és a fénycsíkot nézegettük. Ekkor az egyik fiatalember azt mondta, hogy 2 perc múlva már nem lesz látható, mert a flotta rövidesen a sziget alatti kikötőbe érkezik. Már mindannyian mosolyogtunk. A két hajléktalan is mosolygott. Látszott rajtuk, hogy ugratnak minket. Azután a fénycsík tényleg eltűnt, de más jelét nem láttuk, hallottuk annak, hogy a folyó alján bármi mozgás is észlelhető lett volna. Szétszéledtek körülöttünk az emberek. Csak én maradtam még, és a két fiatalember. A Dunát bámultam továbbra is. Egy kicsit mégis hihetőnek hatott a történet.

Elindultam hazafelé. Elálmosodtam. Amikor visszapillantottam a hídra, arra figyeltem föl, hogy a két hajléktalan a híd korlátjáról a Dunába ugrik, de a víz nem csobbant és alakjuk sem bukkant föl többet a fodrozódó vízből.

Tíz napig virrasztottam ezt követően éjjelenként a hídon. Ma éjjel újra felfénylett az a titokzatos fénycsík: és most már tudom, hogy Attila, meg a hun matrózai arra várnak, hogy…

Hozzanak egy üveg jóféle bort és osszák meg az arra járókkal, lehet, hogy közöttük vagyok, akkor majd megtudják tőlem a történet folytatását!