Kilenckor találkozom vele a Luxembourg téren, mondom nekik. Most csinálja meg velem az interjút a könyvéhez. A másik kettő erre gyorsan összenéz, aztán mintha összebeszéltek volna, gyorsan lesütik a szemüket és a borukat kezdik nézegetni. Azt mondta, hogy mi vagyunk az egyetlen magyar közösség a világon, amelyik se nem ötvenhatos, se nem villanyszerelő, vagy erotikus munkás. Ezt már megmondta az Index is. Izgatja ez a néhány ezer itteni magyar, és meg fog írni bennünket. Így mondta a telefonban. A két barátnőm erre köhögni kezd, de mindjárt rá is gyújtanak, mint a kutyaharapás. Nem szólnak egy szót sem, ami egy kicsit elbizonytalanít, nem tudom, unnak-e vagy passzívan bátorítanak. Attól félek, hogy, hogy az előbbi, de úgy teszek, mintha az utóbbi, és folytatom. Azért nem könnyű franciaszakos bölcsészként telefont kezelni és a félhülye portugál főnököm macskakaparását gépelni napi nyolc órában, ráadásul undorító is, öreg és kanszaga van, amikor mellém áll. Reméltem, hogy ettől feloldódnak, de nem, csak nézik tovább a borukat. Úgy érzem magam, mint egy kibeszélősóban, nyilván annak is megvan a lélektana, basszátok meg, akkor kussoljatok én akkor is panaszkodni fogok, fapinák. Kis lipóciáner, készpicsamelegmálé szamizdatlibling, mindened megvolt és most itt ülsz anorexiásan ebben a moslék brüsszeli időben – gondolom - de csak annyit mondok, hogy néha olyan magányosnak érzem magam. Szégyellem, hogy ilyen könnyen elvesztem a türelmem. Elvégre ezek itt a barátnőim. Másokkal nem találkozom a munkahelyemen kívül, csak ezzel a gebe nebántsvirággal meg ezzel a tohonya miskolci nyakiglábbal, aki mindig álmosnak tűnik. Visszafogom magam, rendelek még egy pohár bort magamnak és megfogadom, hogy barátságos részeg leszek. Végtére ez a Place Jourdan, oly sok ember álma, ha eszembe jut Pesterzsébet. Választék, multikulturalizmus, bőrszínpaletta és miapicsátcsinálnál, talán tanítanál az Eltén, lányom, és az én rokkantnyugdíjamból vennél balettcipőt magadnak? Apámat sosem szerettem, és nem azért mert csóró pesti proli, legalábbis remélem. De valójában nem tudom. A férjem szintén egy elsőgenerációs élrehajtogatós, összeszorítós, előretervezős, félrenézős, összekeverős, előrekiszámíthatós. És akkor jött Brüsszel, óriási lehetőség, hatalmas pénz, nincs az az erzsébeti zöldséges vagy alporgármester, ráadásul legálisan, lányom, áldásom rátok. Vajon mindkettőt ugyanazért nem szeretem?

A nyakigláb feszengeni kezd, a nősténysége böködi belülről, érzi a levegőben egyensúlyozó sok lehetőséget, csak ki kell fejben számítania a röppályájukat, aztán meg kell rázni a kötelet és az ölébe hullanak. Jobbra-balra pislog, nézi a kocsmába tóduló fiatal férfiakat. Európai parlamenti képviselők táskahordói, jobbára csinosak, a homokos képviselőké meg pláne. No meg a sok dacos tekintetű fiatal jogász a hatalmas jégkék bürokráciából, ahogy fénylik a homlokukon a becsvágy, és a homlokukba hull a sok sűrű paragrafus. Bebasztam, azért beszélek így. Kijön belőlem a kelet-európai bölcsész minden kisebbrendűségi érzése itt a márványkockaházak és a sorsfordító mítingek feszes egymásutánságában. Már-már a kötött pulóveremet is megigazítanám a vállamon. Amikor erre gondolok, részegen felnevetek, de elharapom a nyelvem, ahogy a kis lipóciánerre nézek. Olyan a képe, mint apám cefréshordója, amibe mindig olyan élvezettel szimatolt a barátaival, de fogdosni nem volt szabad engem, még csatakrészegen sem. Apró kihagyások és kivételek persze akadtak, ilyenkor anyám szedett össze a Határ úton. Narancslét ittunk a villamos végállomáson a gombában és én még akkor is szipogtam, amikor már nehezemre esett. A lelkemre kötötte, hogy sose igyak kevertet, és ne is nézzek oda, de én csak szipogtam tovább. Mit bámultok? Rossz napom van. Sírok, mert jó, mert rossz. A hülye főnököm üvöltözött velem, mert elrontottam egy kiküldetési rendelvényt. Egyébként basszátok meg, ilyen szó nincs is Brüsszelben, mert még én se tudom, hogy ez ugyanaz-e mint a mission order vagy olyan csak halivudban van. A kis lipóciánerre nézek, annak is könnyes a szeme. Ne sírj már itt nekem, te kis zsidópunci! Legalább te ne! Monsieur, trois verres de vin rouge!

Összefogni jó – dongolom - nézd a nyakigláb libát, hogy el van varázsolva, mondom lipóciánernek, és közben tudom, hogy egy kis baj van, mert dongolok, nem gondolok, de összefogok, hogy elmúljon a sírhatnékom és röviden kurvanácizok, hogy felszárítsam ezeket a fényévnyi könnyeket Tel-Avivtól Manhattanig. Jóllehet mindig finoman antiszemita politikusok akartak ágyba csábítani, amíg ki voltam téve nekik, amikor azok a családtól menten mászkáltak itt Brüsszelben, aminek persze semmi köze nem volt semmiféle szemitizmushoz. Közel hajolok hozzá és a fülébe súgom, a nyakigláb úgyis mással van elfoglalva: Vigasztaljon, hogy elvált, elment a nagykövettel, de még inkább, hogy az továbbment, ő meg visszajött ide hozzánk és most itt feszeng a csontos kis fenekén és villog a szeme sarka jobbra-balra, ami még a napi jelentések után kifér. Persze, hogy a férje is elment, nem csoda, ahogy itt dörzsöli magát a faszéken. Diplomatarendszám, áfamentesség, szinteltolás a kandallóhoz és a falatkákhoz, faltól-falig riszálva a prozakmosolyt a szoárékon. Uccle nem Miskolc, de hát mi átlátunk ezen, nem igaz? A férje így is meglépett és nem Diósgyőrbe ment, mint azt tudjuk. Erre felderül egy kicsit a lipóciáner arca, mintha megnyugodna, ennyi káröröm mindenki hormonháztartásának kijár. Amikor elindul a mosdó felé, a nyakigláb közelebb húzódik hozzám és jelentőségteljesen a szemembe néz, ezzel azt akarja mondani, hogy tudja, hogy róla pletykáltunk, de nem érdekli, inkább nézzem ennek a szegény nőnek a seggét: szinte semmi sem maradt belőle. Nem csoda, ha nincs senkije, mondom erre én. Volt idő, hogy öregedő olasz családcentrikus eurokratákról, meg német diplomatákról beszélt, de ennek már jó pár éve, a csatlakozás utáni időkből. Ma már nem pezseg annyira a nyugati vér a friss keleti húsért. Azok voltak a golden years és a nyugati eurokratafeleségek legsötétebb évei egyben. C’mon West, fuck the East, mikor ezt mondom, kuncogni kezdek, mert ezt eredetileg fordítva hallottam egy magyar férfitól, akivel azóta tele van a tévé, de akkor még csak a kapukon volt dörömbölés és rendkívüli csemegének számított a nyugati diplomatanők körében egy magyar szerető, mint a nyereg alatt puhított bélszín. De hol van ez már, és hiába keres sokat, a kokain nem két fillér, úgy jár majd, mint a dán kolléganőm, aki 35 kilósra fogyott és mielőtt bekerült volna az elmegyógyintézetbe már csak a kokón élt. Két évig volt bent, már régen kiengedték, de a fizetése még mindig ügyvédi letétbe megy egyből. Felszippantotta két auderghemi lakás árát. Fizethet élete végéig. Elégedetten húzzuk meg a bort, kacér és határozott fejmozdulattal, mint az egyetem alatt.

Mikor újra hárman leszünk, témát kell váltani. Furcsa figura lehet ez a firkász, mondom, legalábbis hihetetlen baromságokat írnak róla a fórumokon. Azt mondják, hogy Raszputyin reinkarnációja és delejjel sakkban tartja a belga királyt. Állítólag az Atomium legfelső gömbjében lakik, és csak teliholdkor mozdul ki onnan, hogy közösülésre kényszerítsen magyar nőket. Vagy vegyen rá, már nem is tudom, hogy írták ezek az agyatlan rinyák. Azt is rebesgetik, hogy nemrégiben egy fiatal fordítólányt és egy homokos fiút cipelt le a Manhattan bárba és ott üzekedtek négyesben egy ukrán táncosnővel mindenki szeme láttára. Pedig állítólag szegény lány előtte nemhogy night clubban, de kocsmában sem volt életében. A kis buziról ezeket nem lehet tudni. Várom a hatást, de nem szólnak semmit, csak a szemük villan megint össze egy pillanatra. Mintha untatnám őket, menniük is kell, mondják, igen, nekem is, holnap majd e-mail, jövő héten kávé, stb. Szó se róla, szánalmas este volt, undorodtam magamtól. Egyre több bennem a keserűség, egyre többet gonoszkodom. Na, sziasztok, lányok! Gyalog indulok a Luxembourg térre, még spiccesen sem több tíz percnél. Átvágok az Európai Parlament melletti parkon, ahol tavaly láttam azt a párt a tó mellett az egyik padon, amikor elszöktem egy estére az otthoni unalomból. Magyarok voltak, és nem tudták, mit kezdjenek egymással és az életükkel. Egy bokor mögül hallgattam ki őket. Késő este volt, a brüsszeli kaszt öltöny-kosztüm stigmáját viselték, de nem akartak hazamenni, pedig két-két gyerek és két duplagarázs várta őket. Harmincasok voltak, mint én és kétségbeesettek. A nő olyan gyönyörű volt, mintha egy divatlapból teleportálták volna csak azért, hogy én akkor éjjel megleshessem a szépség netovábbját. Feszültek voltak, éhesek, de keserűek. A padjuk felé jött egy fiatal arab. A nő kacérkodni kezdett vele, tüzet kért, láttam, ahogy a férfi keze ökölbe szorul. Amikor megint kettesben maradtak a nő a füstöt kifújva azt mondta: ne haragudj, ma nem tudok lefeküdni veled, talán soha többet nem tudok lefeküdni veled, szerelmem. Ma üres a pad. Ahogy elmegyek mellette megvilágítja a telihold, ami épp most bújik ki a felhők mögül. Ezernyi darabban csillan meg a tó vizén. Megszédülök, Ki kellene józanodnom. A jelzálogunkra gondolok. Havi háromezer euró harminc éven keresztül. Mert persze lakást kell venni, aztán gyereket csinálni bele, mert saját birtokba lehet csak, a kurva hisztis hétszentségit, hogy nem érted. Harminc év, uramisten, idekötve, hozzámalterozva ehhez a szürke, lelketlen városhoz, ahol állandóan esik az eső. Kezelhetem egy büdös portugál seggfej telefonjait, aki a lelke mélyén szegény vasfüggöny mögötti erotikusmunkásnak tart. Én otthon francia irodalmat tanultam, még könyvet is írtam. Az a legszörnyűbb, hogy annyira korlátolt és számára mindez annyira messze van, hogy egyszerűen fel se fogná, ha megpróbálnám elmondani neki. De bazdmeg havi háromezer, sőt háromezer háromszáz jelzálog az havi háromezer háromszáz, mert persze a Merode-on kellett lakást venni, mert mindenkinek ott kell, aki ad magára. Úgyhogy, oui monsieur, non monsieur, vagyis oui monsieur. Mire a Place Luxembourgra érek, már remegek az idegességtől.

A Le Pullmanban volt megbeszélve a találkozó, ami eléggé feszélyez, mert az egész politikus és bürokrata-csürhe itt iszik és flörtöl esténként. A bejáratnál észre is veszem a férjem egyik kollégáját. Éppen olyan unalmasnak tűnik, mint az én kedves uram. Szinte átlátszó, súlytalan, aurátlan, kedveskedve rám mosolyog, de én megpróbálok úgy tenni, mintha nem venném észre. Gyorsan rendelek egy pohár bort. Becsukott szemmel húzom le fenékig. Mire kinyitom, a firkász már ott ül velem szemben. Zavaromban gyorsan belevágok az életrajzomba és mesélni kezdem a napi teendőimet. Gondolom így szokás egy interjún. De nem érdekli, mit csinálok itt, végül is miért érdekelné, hogyan kell megszervezni egy konferenciát, vagy gondoskodni a szinkrontolmácsolás és a kávé megrendeléséről. Jöjjön hát, gondolom az életem és a férjem (bólint). Hogy milyen sokat van távol és, hogy ez egyre jobb, mert elkeserít a semmitmondó életének semmitmondó történeteivel. Hogy egyre ritkábban és egyre nagyobb viszolygással bújok össze vele. Nem tehetek róla, de nem tudom odaadni magam olyannak, aki iránt egy szemernyi tisztelet sincs bennem. De sosem csaltam meg, nem vagyok olyan, pedig a nagymamám, aki a legjobban ismer engem, azt mondja, hogy bizony olyan vagyok. A házasságom elején szerelmes lettem valakibe, akkor még nem volt kisfiam, így könnyen elmehettem volna, de mégse tettem. Utána évekig úgy éreztem, hogy egy sírkamrában élek. Csak a gyerek megszületése enyhítette a fájdalmamat. Aztán kijöttünk ide. Megállok egy pillanatra, és csak annyit tudok mondani hirtelen, hogy azóta meg itt vagyunk. Elgondolkozom, aztán eszembe jut, hogy későre jár. Felhívom a férjem, hogy mondja le a vendégeket, mert elhúzódik a csajos este, fektesse le a gyereket. Mire leteszem a telefont, már a mellemet simogatja. Hét éve nem tett ilyet velem senki a férjemen kívül. Nem mintha a parlamenti képviselők nem próbálkoztak volna. Vagy miniszterek. A liftben, amikor felkísértem őket a megbeszélés helyszínére. Csak magyarok akartak nekem esni. Valószínűleg a spanyol miniszterek a spanyol lányokkal próbálkoznak, de a hollandokról ezt nem tudom elképzelni. Nem tudom, de ezek a gondolatok elzsibbasztanak és segítenek elfogadni, hogy az eurokratákkal zsúfolt vendéglőben teljesen kigombolja a blúzomat és a bőrömet tapintja. Gyengéden férkőzik egyre beljebb és boldog vagyok, hogy úgy tartja a kezében a melleimet, mint két hálásan sugárzó csillagot.

És közben eljutok, szinte észrevétlenül, a síros részeg stádiumba is és anyámról kezdek beszélni neki, az én gyönyörű anyukámról, aki a karjaimban halt meg a múlt héten. Elengedték a kórházból, hagyták otthon meghalni. Apám a szomszéd szobában horkolt részegen, amikor két napos virrasztás után végre elengedtem anyát. Énekelni kezdtem az altatót, amit ő énekelt nekem még ott Erzsébeten. Elengedlek, anyukám, jó utat, és akkor a szeméből eltűnt a rémület. Békében halt meg, mondom, békében - és hangosan zokogni kezdek. Érzem, hogy már mindenki minket néz, a pincérek is gyanakodva méregetnek bennünket. De ő még több bort rendel, és megsimogatja az arcomat. A szemeimre szorítom a kezét és arra gondolok, elmegyek vele. Bemegyünk majd egy szállodába a Luxembourg tér mellett, ahova parlamenti képviselők, fiatal asszisztensnőik, és csoffadtfarkú, öreg bürokraták járnak. Meg mindenféle hontalan, mint amilyen én vagyok, és a sok rejtélyes utazó, a számtalan kiküldött…

De aztán nem így alakult. Csak bámultam a szemeit, miközben az ujjaival felitatta a könnyeimet. Aztán felállt és elindult hátra a mosdó felé. Néztem a hátát és közben a férjemre gondoltam, hogy amikor hazaérek, a tévét nézi majd, meg se fordul. Megint az Alien versus Predator DVD-n. És én majd kitántorgok a mosdóra, leülök, és eszembe jut, hogy sosem voltam még az Atomium egyik gömbjében sem, nemhogy a legfelsőben. Aztán csak hallgatom, ahogy a pincérek rugdossák a belülről bezárt ajtót és káromkodnak. Egyre hangosabban, egyre erőszakosabban. Nem érdekelnek. Nem érdekeltek. Abba a mosdóba megyek, amelyikbe akarok.