Tasnádi Emese: A Lánchídi éjszaka

Lustán nyújtózkodott, és nagyot ásított a hideg, decemberi éjszakában. Jó ideje nem ébresztették már fel, egészen elgémberedtek lábai. Telihold volt, de a felhőktől alig lehetett látni a jegesen világító korongot. Egészen beleborzongott a látványba. Eltelt pár perc, s úgy érezte, most már teljesen ébren van. Jobbra nézett, de ő még aludt. Megrándította aprót a vállát, s úgy döntött nem ébreszti fel, hadd aludjon, hátha egyedül is meg tudja most oldani ezt.

Nem volt forgalom, de nem is csoda, rég túl voltak már az éjszaka delelőjén. Ki járna ilyenkor az utcán? A férfi magába roskadtan ült a lábánál, feje kornyadtan lógott, mint valami ősszel le nem hullott aszott gyümölcs a fán.

- Mesélj! – szólította meg a férfit.
- Mit? – kérdezte amaz, s úgy gondolta, alighanem ez már a vég, mert hangokat hall.
- Az életed.
- Hosszú lesz az! – legyintett a férfi, s már kezdte élvezni ezt a beszélgetést, mert legalább ennek a hangnak kiöntheti a lelkét.
- Jó, akkor hagyjuk.
- Hé, most akkor nem vagy rá kíváncsi?
- Tulajdonképpen nem. Mert mindig ugyanaz a történet: megcsalták, kirúgták, elverték, tönkretették, megnyomorították. Egyszer nem jönnének azzal, hogy boldoggá tették, megcsókolták, felvették és kinevezték!
- De az én mesém más!
- Mind ezt mondja! – legyintett és lustán ásított még egyet.
- Hát mások is voltak már itt? Olyanok, mint én?!
- Rengetegen! Bár igaz, ami igaz, már rég nem volt dolgunk. – mondta még mindig álmosan.
- Dolgunk?! De hát kik vagytok ti? Hányan vagytok? És mi a feladatotok?! – forgatta zavartan fejét a férfi.
- Ketten vagyunk. De őt egyelőre nem ébresztettem fel, gondoltam ráfér a pihenés. Az a múltkori nő teljesen kimerítette a kutyájával. Hibbant egy tyúk volt! Fejébe vette, hogy a kis pudli megorrolt a kutyapszichológusra, mert az az Anonym Nem Rágjuk A Cipőt csoportba szerette volna beutalni. Ettől a szegény drága kiskutya végképp begőzölt és a nőnél vendégeskedő teljes japán delegáció cipőjét összerágta.
- És? – kérdezte kíváncsian a férfi.
- Gondolhatod! Állítólag volt közöttük egy jakuza is, aki hirtelen dühében a konyhakéssel lenyisszantotta a pudli fülét. A nő persze rohant vele az állatkórházba és egy vagyont költött a dög kezelésére. Utána pedig teljesen kiborult, mert a kutyát olyan lelki trauma érte, hogy már a kutyapszichológus sem tudott rajta segíteni. Ekkor jött el hozzánk, mert úgy gondolta, nincs már értelme az életének. A kutyája nem szereti már és soha sem fog neki megbocsátani. A főnöke pedig a japánok miatt kirúgta, ráadásul minden megtakarított pénze a delegáció tagjainak új cipőjére ment el.
- Miért hát hányan voltak?
- Úgy tízen lehettek.
- Ugyan már tíz pár cipő nem olyan nagy összeg! Ezért még nem kell a Dunának menni!
- Na, jó, de a japánok csakis a Salamanderben voltak hajlandóak vásárolni!
- Ja! Így már persze érthető! – bólogatott hevesen a férfi, és egészen jó kedve kerekedett – És, mi lett aztán?
- Mivel? – ásított bele ismét a kérdésbe lustán.
- Hát, a nővel!
- Ja, vele? Megpróbáltuk meggyőzni, hogy egyetlen kutyáért sem érdemes odadobni az életét.
- Sikerült?
- Nem. – jött a szűkszavú válasz.
- Hanem?! Ne csigázz már! – türelmetlenkedett a férfi, aki most már igazán kíváncsi volt a nő sorsára.
- Hát…nem szívesen beszélek róla. Tudod, ez nekünk kudarc. – húzódzkodott tovább
- Mi?!
- Hát…a Turul.
- A Turul?! Ezt nem értem!
- Pedig egyszerű. A Dunai Kőállatok Szövetségében, a DKSZ-ben, aminek egyébként mi is a tagjai vagyunk, van egy szabály. Ha egy lelket nem tudsz megmenteni, akkor el kell engedned a Turulmadárhoz, a Szabadság Hídra.
- És ott, a Turulnál, mi történik?
- Hát, tudod fiam, sok mindent látott már ez az öreg folyó itt alattunk! – felelte nagyot sóhajtva, szomorúan.
- Ezek szerint a nő odalett? – döbbent meg a férfi.
- A nő? Ja, az nem! Jött egy kóbor kiscica és odadörgölőzött a lábához, aztán már minden ment magától.
- De hát mi minden?! – látszott nem érti mire gondol.
- Ej, hát a nő megsimogatta a cicát, majd ölébe vette, babusgatta egy darabig, végül felállt és boldogan hazaballagott. Közben hangosan motyogott valami olyasmit, hogy mostantól inkább cicát tart és nem kutyát.
- De hát akkor nem ti mentettétek meg, hanem a cica! – mondta nevetve a férfi.
- Mit gondolsz, a macskát ki a fene hívta ide, ha?!

A férfi felállt és tiszta szívből hahotázva nézte a hatalmas Kőoroszlánt. Majd nem létező kalapját felemelve, fejét megbiccenve köszönt el tőle, és jókedvűen indult haza. Az oroszlán még utána kiáltott:

- Hé, nem mondtad el a történetedet!
- Már nincs jelentősége! – intett vissza vidáman a férfi.

Az oroszlán elégedetten bólintott és keletre sandított, hogy kel-e már a nap a Duna felett. Társa félálomban hunyorogva nézett fel rá.

- Sikerült? Megint a bolond kutyás nő meséjét mondtad el?
- Persze. Ez mindig bejön!