Én nem tudom pontosan hogy volt, az évek elhalványították már azt a különös éjszakát. De a színeket, illatokat, s a falakba rejtett hangszóróból szóló lágy, halk zenét még ma is fel tudom idézni. A hajó lágyan ringott a vízen. Az éjszakai Duna csendes volt és békés. Minden vendég elment már, csak azok hárman ültek még mindig amott, annál az asztalnál. A mahagóni burkolaton és a sárgarézdíszítéseken a Hold keringőzött, s a vak zongorista adta a kíséretet a lágy zenéhez. A Kék Duna keringő volt az.

- Ez lesz életem filmje! Tudom, érzem! – mondta az ősz hajú, meglehetősen elázott úriember.
- De hát miről fog szólni Miklós bácsi? – mosolygott a mellette ülő férfi.
- Lesz benne minden: árulás, hízelkedés, besúgás, kémkedés, tőrvetés, színlelés, minden, ami egy királyi udvarban adódhat! – felelte az öreg.
- Vagyis egy Schakespeare drámát rendez Miklós bácsi? – kérdezte somolyogva most a harmadik, aki eddig csak csendesen cigizett és kortyolgatta borát.
- Nem, fiam, ez egy igazi mai történet lesz! Egy politikai merényletről. Egy merénylet, ami csak a képzeletben zajlik. Az álmodó, aki vívódik, fantáziál, s az elképzelt gyilkosság minden eshetőségét számba veszi, lesz a végén majd az áldozat, mert a hatalom agyafúrt birtokosa végül lesújt rá. És a merénylet persze végig csak álom marad, és sosem valósul meg. Na, ezt fogom én megcsinálni egy filmben, fiam!
- És mi lesz a címe? – kérdezte a másik kettő szinte egyszerre.
- Azt nem tudom még. – rántotta meg a vállát az öreg – Mi ez a zene?
- A Kék Duna keringő! – válaszolták amazok megint egyszerre.
- Na, akkor az lesz a címe! De kell hozzá még egy jó kis zene is, Tamáskám! Írjatok nekem egyet, fiúk!
- Na, de hát mégis, milyen zenére gondolt, Miklós bácsi?
- Azt, te jobban tudod, Gézukám! Szemtelen, ironikus, érzelmes, fanyar! – mondta, majd hirtelen rázendített egy nótára – „imádom a pesti nőket! mondd meg, ha arra jársz!”
- Miklós bácsi, nem kéne már hazamennünk? – vigyorgott az, amelyiket Tamásnak szólították az imént.
- Majd, majd, fiam! „imádom a pesti nőket! mondd meg, ha arra jársz!” – zendített rá ismét, az öreg, de csak erre az egy sorra. – Írj nekem egy dalt, Gézukám a Tamással!
- Rendben, Miklós bácsi! De menjünk most már haza!
- Nem. Nézd meg ezt a vizet! A mi vizünket! Hát nem gyönyörű?! – állt fel hirtelen, s a hajó korlátjához lépett. Járása matrózokat idézően imbolygó volt, s a másik kettő egyszerre pattant fel, hogy még időben elkapja, mielőtt a hajó korlátján át a Dunába esik. Nem lehetett tudni, ki imbolyog jobban, a hajó, vagy az öreg.

Az éjszakai égbolt hihetetlenül tiszta volt. A csillagok ragyogtak, s a Hold visszatükröződött a Dunán. A két férfi két oldalról támogatva próbálta levezetni az öreget a hajóról, aki közbe rendületlenül énekelte azt az egy strófát: „imádom a pesti nőket! mondd meg, ha arra jársz!” A zongorista végül elkapta a jól ismert dallamot, s folytatta is mindjárt. A három férfi egymásba karolva, dülöngélve énekelte a nótát, miközben megpróbáltak egyszerre rálépni a keskeny pallóra, ami a partra vezetett. Érdekes módon az imbolygás a parton is megmaradt, énekük is halkan halt el, bár a Bem rakpartról már más dallam szűrődött vissza a hajóra: „Csiribiri, csiribiri, kék dolmány, négy csillag közt alszom már”

- Kik voltak ezek? – kérdezte a pultos a távolodó három alakot nézve.
- Hát nem ismerted fel őket? A Jancsó, a Bereményi, meg a Cseh Tamás! – feleltem, majd lassan, komótosan leszedtem az asztalukat.

Erre a több, mint 10 évvel ezelőtti dunai éjszakára gondoltam, amikor az a bizonyos újságcikk a kezembe akadt:

„Jancsó: Kék Duna Keringő – Lidércvalcer:

Jancsó Kék Duna keringője természetesen minden, csak nem lendületes valcer, melyben fess férfiak karján, suhanó selyemszoknyában, „imádott pesti nők” lejtenek. Helyette a régi-új Magyaroroszág minden ármánya, gyilkos, bár kisszerű politikai cselszövései bonyolódnak a rá jellemző balett forgatagában. Elegáns lakokban vagy fogadásokon, a modern technika által kínált legkiválóbb ellenőrző kamerák árnyékában zajlik a hatalomért való harc, simán és könyörtelenül… És itt kap szerepet a mesét bevezető dal, Cseh Tamás és Bereményi Géza ironikus-érzelmes slágere az esőverte esernyő alatt. Fanyar, félreérthetetlen invokáció, mely nem egyszerűen csúfondárosan intonál. A zene végig átszövi éppen a Kék Duna keringő sokszoros bejátszásával az ördögi játék olcsó hamisságát, pitiáner külsőségét, vulgáris ócskaságát. „Itt élünk mi” - mondja a film, az imádott pesti nők és a Kék Duna lidérces valcere árnyékában…”

Én nem tudom pontosan hogy volt, az évek elhalványították már azt a különös éjszakát. De a színeket, illatokat, s a falakba rejtett hangszóróból szóló lágy, halk zenét még ma is fel tudom idézni. A Kék Duna keringő volt.