Nagyapám szenvedélyes horgász és javíthatatlan álmodozó volt.
Gyerekkoromban gyakran mesélt a Duna óriásairól, a fenséges és titokzatos tengeri halakról, a vizákról, vagy ahogy ő nevezte őket: az őrhalakról. Meséi, amiket rám hagyományozott, apjának és nagyapjának a történetei, vagy tán még régebbiek voltak egy olyan korból, amikor annyi viza élt a folyóban, mint az égen a csillag. Tavasszal és ősszel akkora rajokba gyülekeztek, hogy ha az embernek kedve támadt, a hátukon száraz lábbal átsétálhatott egyik partról a másikra és vissza. Voltak közöttük olyan megtermett példányok, akár egy felnőtt férfi, vagy tán nagyobbak is. De olyan jámborak voltak, mint a szopós bárány; szinte maguktól úsztak a varsákba. A halászat gyerekjáték volt.
A kifogott mázsás óriásokat aztán kocsiszám vitték eladni távoli országokba. Még a francia király asztalára is került belőlük. Nemcsak húsuk, ikrájuk is fejedelmek étke volt. Olyan drága, hogy csak fekete aranynak nevezték. Nem is volt szegény ember a mi falunkban akkortájt!
A legendás idők azonban elmúltak. Egyre kevesebb és kevesebb őrhal érkezett, míg végül már szinte csodaszámba ment, ha egy-egy példány felbukkant. Hogy mi lehetett az oka, azt senki nem tudta biztosan. Voltak, akik szerint a Duna megharagudott a Vaskapu miatt, mert hogy jön ahhoz bárki emberfia, hogy átszabja, amit a természet olyan bölcsen elrendezett. Mások a gyárakat okolták, a szennyvizet. Nagyapám az oroszokat.

  -Minden másképp volt itt, mielőtt az oroszok bejöttek. Jó élet volt, sok hal. De az őrhal okos. Tudja, hogy az orosz megöli az ikrájáért. Hát nem jön – mondta.

Aztán amikor nagyanyám nem hallotta, még hozzátette:

- De azt is mesélik ám, hogy a folyónak ezen a szakaszán él még egy utolsó példány. Öreg, mint az országút, megvan vagy százéves. És az a hal engem vár, fiam.

Ez a kettőnk titka volt, mert nagyanyám nem hitte a meséket. Ha csak meghallotta őket, mindjárt rákezdte:

  - Bolond vagy te, Lali! Ezek csak dunai legendák! Minek tömöd tele a gyerek fejét az ostobaságaiddal? Megmérgezi az életedet, ha olyanra vágyakozol, amit nem érhetsz el!

Hogy milyen igaza volt nagyanyámnak, az csak évekkel később derült ki.

A nyolcvanas évek derekán jártunk, már gimnazista voltam. Nagyapám kálváriája egy őszi napon kezdődött.
Ahogy évek óta mindig, azon a délutánon is kievezett a folyó közepére. Csendes, langyos nyárutó volt. A nap még barátságosan simogatta a víztükröt, a csónak lágyan ringatózott a hullámokon. A botok körül órák óta nem volt mozgás, így nagyapám elheveredett a hajó aljában, s tán el is szunyókált volna, ha meg nem hallja azt a furcsa hangot. Mintha smirglit húztak volna végig a csónak oldalán. A következő pillanatban már lendült is a kis lélekvesztő. Nagyapám tudta, ez semmi más nem lehet csak az a nagy, a mesék őrhala, a Duna százéves öregje.
Az orsóról eszeveszett visítással tekeredett le a zsineg, s megfeszült, mint a húr, majd a csónak megindult, előbb lassan, majd egyre sebesebben.
Én a parton álltam. Semmit sem tehettem. Csak néztem nagyapám távolodó alakját, ahogy egyre kisebb és kisebb lett, majd eltűnt a folyó kanyarulatában.
Másnap kaptuk a telefont, hogy Mohácsnál, a halászszövetkezet dolgozóinak segítségével kiemelték a halat. Nagyapa jól van, de kivizsgálásra a járási kórházba szállították.

Apám még aznap lement érte.

Amikor az öreg Zsiguli fékezett a ház előtt, és nagyapám kikászálódott, mindannyian megdermedtünk. Fáradt volt és elkínzott.

  - Igazam volt – mondta -, az a hal rám várt. De elvették. Nemzetgazdasági érdek. A párttitkár mondta. Merthogy kell a szaporítóanyag. Pestről utasították. És ne okoskodjak, mert úgyse tehetek semmit.

Másnap az újság főcímben hozta a hírt: „Mohácsnál kifogták az utolsó vizát – A tudományos vizsgálatokat szovjet-magyar kutatócsoport végzi.”
Nagyapám nevét meg sem említették.

Az utolsó viza még nyolc napig élt. Testét ezután konzerválták, iskolásoknak mutogatták. Emlékkiállítása ma is látható egy paksi presszó kirakatában.

Nagyapám ajkán elhallgattak a mesék, a Dunára pedig soha többé nem ment le.
Halála előtt azonban még megkért, vigyem le őt abba a vidéki városba, mert látni akarja, mi lett az ő nagy halával.

Hosszan állt a presszó kirakata előtt.
Az utolsó magyar viza üvegszeméből saját keserűsége bámult vissza rá.