A kis Amália már napok óta ezt a délutánt várta, hiszen mi lehet fontosabb egy kislánynak, mint a tízedik születésnapja?! Az anyukája reggel óta a konyhában sürgölődött és Málit, mert otthon ez volt Amália beceneve, kiküldte játszani a bérház parkjába. Máli nem szerette ezt a parkot, mert kevés volt a fa és a játszótéren csak egy hinta volt, amiben általában már ült valaki. Most se volt ez másképp, de Máli annyira izgatott volt a születésnapja miatt, hogy ez sem zavarta. A hintában ülő sápadt fiú érdeklődve figyelte Málit.
- Szeretnél hintázni? – kérdezte a fiú. Máli szégyenlősen bólogatott.
- Tudod anyuék csak ide engednek el egyedül, viszont itt mindig van valaki és én sose tudok játszani…
- Én hallottam egy helyről, ahol a gyerekek szabadon játszhatnak éjjel –nappal és a legfinomabb édességeket ehetik.
- Hol van ez a hely? - kérdezte érdeklődve Máli.
- Nem tudom… - csóválta szomorúan a fejét a fiú. – De néha azon gondolkodtam, hogy elmegyek megkeresni… csak egyedül nem merek neki vágni…
- Én szívesen elmegyek veled… van három nagyobb testvérem, ők majd vigyáznak a szüleimre, amíg én távol vagyok. Aztán ha kijátszottuk magunkat, hazajövök.
- Akkor induljunk máris! – javasolta a fiú bizakodva.
- Ma nem lehet, szülinapom van.
- Oh. – mondta a fiú szomorúan – ÉS mit szólsz a holnap reggelhez?
- Hmm… Hát jó… az úgyis szombat nem kell iskolába menni. Mikor?
- Kilenckor? Az nem túl korán, de nem is túl késő az induláshoz.
- Rendben. És hol találkozzunk? Itt? Te is itt laksz?
- Innen nem messze… De ha itt találkozunk, még meglát valaki és hazaküldenek. Mit szólsz a Duna – parthoz, a Vigadónál?
- Rendben.
Máli eközben meghallotta anyukája hangját, aki az ünnepi vacsorához hívta.
- Aztán ne felejts el eljönni! - kiáltott utána a fiú.
- Nem fogok – integetett Máli.
A lakásban finom torta illat terjengett és Máli nővére és fiatalabbik bátyja ott ültek az asztalnál. Az idősebb bátyja nem tudott eljönni, mert messze lakott és az apukája se ért még haza, pedig Máli már nagyon várta. De az apukája nem ért haza a levesre és a főételre sem. Máli anyukája javasolta, hogy várjanak egy kicsit a tortával. Hosszú várakozás után visszaültek az asztalhoz, amikor Máli apukája hazaérkezett. Máli rögtön a nyakába ugrott, apukája közömbös arccal megsimogatta a fejét. Az anyukája szúrós szemmel nézett az apukára, aki erre felmordult.
- Mi van? Mit bámulsz így?
- Megígérted, hogy ma hamarabb hazajössz… Máli szülinapja van…
- Jó és? Sok volt a munka…
- Annyira azért nem sok, hogy még utána egy- két sörre beülj a hülye haverjaiddal, mi?
- Ne merészelj velem így beszélni, ki tart el titeket?
- Apa, anya nyugodjatok le! – szólt rájuk Máli bátyja. Majd halkabban hozzátette – Legalább amíg Máli itt van.
Csendesen ették meg a tortát, ami valahogy szárazabb volt, mint máskor. Aztán Málit az anyukája sietve ágyba dugta és egy könny ízű puszit nyomott a homlokára. Sajnos a falak nem voltak olyan vékonyak, hogy ne hallja kristálytisztán a konyhában folyó családi veszekedést. Annyira mérges volt, hogy aludni is alig tudott. Csak forgolódott az ágyban, és amikor már kivilágosodott magára kapta a bátyja a kabátját, fejébe csapta a szülinapi vacsorán viselt papír koronáját és kiszaladt az utcára. Hideg volt a korai levegő, de eltökélt volt, hogy találkozik a különös fiúval és elmennek megkeresni az örök játék földjét. Kicsit korán érkezett, ezért sétált egy kicsit. A Duna- part egyre népesebb lett, az emberek jöttek – mentek, de a fiú sehol nem volt. Máli várt és várt. Egyszer mintha az ő alakját látta volna közeledni, de tévedett. Igazából nem is látta olyan jól, mert sötét volt és alig ismerte… lehet hazudott? De semmi kedve nem volt hazamenni, hogy megint a veszekedést hallgassa, hiszen a tegnapi nem volt egyedi eset. Még mindig nem bocsájtott meg a szüleinek. Csak ült a korláton és várt. Az idő telt, de a fiú úgy látszik elfelejtette őt. Máli teste egyre fáradtabb és nehezebb lett, a bátyja kabátja és a papírkorona mintha egybenőtt volna vele. Annyira régóta ült ott, hogy kezdett egybeolvadni a tájjal, a vízzel, a korláttal, amin ült. Az elején kicsit haragudott a fiúra, de most már eltompultak a gondolatai és csak a kellemes dunai levegőre gondolt. Nem tudhatta, hogy a fiú súlyos betegségben szenvedett és azon az estén a szülei tudta nélkül surrant ki a lakásból, mert már unta a bezártságot. A hűvös esti levegő azonban nem tett jót a beteg tüdejének, és reggel fél kilenckor egy rövid, de súlyos köhögő rohamban meghalt. Utolsó gondolata az volt, hogy nemsokára indulnia kéne.
Máli már nem tudta mennyi ideje ült ott, de ez akkor már nem is számított. Már alig volt önmaga, részévé vált a Duna – parti tájnak.
- Nézd anyu! – szaladt oda hozzá egy kisfiú. – Milyen szép új szobor! – És átölelte Máli derekát, amíg az anyukája lefényképezte vele.
