A ’90-es évek elején történt, kering a mentősök közt a történet, hogy valakinek nagy igénye lett volna rá, hogy meghaljon, de a Duna nem hagyta. Talán jobban tudta.

Egy téli hajnalban ugyanis a következő hívás jött be a bóbiskoló mentőkhöz:

- Itt vagyok a Duna-parton, a Kossuth-térnél kicsit lejjebb, mert a Dunába akartam ölni magam, kérem, jöjjenek értem gyorsan, mert megfagyok!

Vékony egyetemista gyerek volt, akinek elege volt a vizsgaidőszakból, a családjából meg a barátaiból, és ahogy hergelte magát, valószínűleg még a kutyájából is. Végiggondolta, kiszámolta, megküzdött vele, és belenyugodott: nem fog hiányozni senkinek igazán. Azt meg persze különösen élvezetes volt elképzelni, hogy milyen lesz, ha mégis. Majd föntről figyeli talán. Katolikusnak nevelték, hitt a túlvilágban, bár az öngyilkosságot elfelejtette a halálos vétkek közé sorolni, megelégedett azzal a földi vigasszal, hogy már nem a középkorban élünk, nem temetik majd temetőn kívülre világ csúfjára.

Tél közepe volt, évek óta a leghidegebb január; a legnehezebb szigorlat még hátra volt, de annak már majdnem mindegy. A fiú annak rendje és módja szerint megvárta a hajnali három órát, a statisztikák szerint akkor vannak a legkevesebben az utcán.

Mikor odaért az előre kiszemelt helyre a rakpartra, valahol a Kossuth-tér környékén – az a hely már úgyis elég rettenetes dolgot látott – már annyira felfokozott állapotban volt, hogy vetkőzés közben nem is tudta a ruháit rendesen, összehajtva letenni – ezt később megbánta –, pedig egyébként rendszerető ember hírében állt. Még búcsúlevelet is írt a családjának, beletette a kabátja zsebébe, a pénz, a kulcs, a mobil és a személyi mellé, aztán nekiindult (egy alsógatyát azért hagyott magán, mert mégis). Tényleg nem volt senki a környéken, vacoghatott kedvére, pedig hát a didergés ilyen szituációban nem valami menő dolog, de mindegy, bizonyos testrészeire úgysem lesz már szükség. Arra gondolt, hogy beúszik a Duna közepébe, s ott majd hagyja magát sodortatni, amíg… hát, míg vége lesz. A jeges víz dacára lelkiismeretesen, tempósan úszott, mesélte később a kórházban.

Azonban fiatalemberünk a Duna közepéig úszva valahogy ténylegesen átgondolta az életét – amit a legtöbb dologgal ellentétben jóval könnyebb megtenni egy jeges folyóban, mint a fűtött szobában – és a váratlanul feltámadt életösztön erősebbnek bizonyult, mint az előre eltervezett, százszor végiggondolt, de nem egészen átélt szándék. Így hát a fiú maradék kapkodó lélegzetvételét arra használta fel, hogy mikor meghozta a döntést: nem, mégsem akar most így meghalni, megfordult, és ismét a pesti rakpartnak vette az irányt, életében valószínűleg először és utoljára ebből a szögből.

A Duna segedelmével átrendezett értékítéletének megfelelően keményen harcolt, egyre keményebben és küzdelmesebben, ahogy a folyó rájött, hogy inkább mégsem engedné ki a markából ezt a daliás fiatalembert, aki maga sétál a saját poklába, de végül szerencsésen elérte az anyaföldet. Kissé lejjebb sodródott a ruháitól (bár a tervezettnél nagyságrendekkel följebb), így kénytelen volt félig megfagyva odafutni, szögletesen és különösen mozogva – de élve.

Még jó, hogy olyan kézenfekvő helyre rakta a telefonját, és még jó, hogy elfelejtette kikapcsolni! De a legjobb, hogy már gyerekkorában beléverték a mentők, a tűzoltók és a rendőrség telefonszámát, nem biztos, hogy csak úgy eszébe jutott volna. Tárcsázta a száznégyet.

Ekkor hangzott el az a bizonyos hívás. Az ember egészen őszinte, sőt, költői a válságos pillanatokban. Persze, a fiú túlélte, másnap este már hazamehetett, de arról már nem szól a fáma, hogy a ápolók mire figyelmeztették: arra, hogy ne csináljon többet ilyet, vagy hogy legközelebb inkább ugorjon.