Anyám tizennégy éves volt az ostrom alatt. A Horthy Miklós úton laktak egy szép második emeleti lakásban, közel a Hadik laktanyához. Nagyapám ott dolgozott, mint géhás tiszt, de november végén visszavonult a csapatával Ausztriába, nagyanyám egyedül maradt otthon a három lánnyal. Nem utazhatott a férjével, feküdnie kellett egy vetélés, vagy inkább koraszülés miatt.
Az ostrom utolsó heteiben nagyanyámék már a pincében laktak. Anyám sokszor felszaladt a földszintre, a kapu alól leste a stukákat, ahogy elhúznak a Gellérthegy irányába. Nagyanyám is följárt a lakásba, rendezkedett, csomagolta paplan közé a porcelánt, kristályokat. A súlyos, páncéltőkés zongorát betolta a fal mellé, paplanokat rakott rá, úgy takarta le, az előző évben vásárolt ebédlőgarnitúrával együtt, nehogy megsérüljön a politúr. Csak néhány éve tanulgatott zongorázni, a saját örömére. Nem származott úri családból, de fontos volt számára, hogy a lányaiból már igazi budai úrilány legyen. Zongoratanárt fogadott melléjük, ő meg ellesett egy-két fogást, a gyerekekkel együtt tanulta a kottaolvasást. Egy Chopin prelűdöt pötyögtetett, ment már két kézzel is, a gyerekek sokszor hallották, ahogy egy-egy futamnak nekiiramodva, kicsit döccenve, tétován kialakul a szomorkás dallam.
Később már nem lehetett felmenni a lakásba. A pincében szorosan voltak. Négyüknek két ágynyi hely jutott, az egyikben anyám aludt a nővérével, a másikban nagyanyám a kishúgukkal. Mellettük láda, benne egyre fogyatkozó élelmiszer-készlet. Jobbról-balról szomszédok, félig-idegenek. A bombázások egyre sűrűbbek, a pincében ritkulnak a veszekedések, a bennrekedtek elnémulva hallgatják az egyre közeledő ágyúdörgést, az amerikai gépek morajlását. Valamelyik éjjel egy hatalmas robbanás, mintha a ház omlott volna rájuk. A légiriadó után két-három férfi felment körülnézni. A második emelet kapott találatot, láncos bomba, kidőltek a falak az utcára. A harmadikon egy szoba a levegőben lógott. Nagyanyám szalonjából semmi nem maradt, a hálószoba dupla ajtaja a semmibe tátongott, nyikorgott, ahogy jobbra-balra mozgatta a szél.
December végén bejöttek az oroszok. A háromnapos szabadrablást jól megúszták, talán épp a romok miatt. Csak egy részeg orosz katona találta meg a pincelejárót, nagyanyámat vitte volna magával, de a viceházmester valahogy kibeszélte, előkerült egy üveg konyak is.
Az oroszok elrendelték a rendcsinálást. Az összes lakót kivezényelték a ház elé és utasították őket, hogy hordják a romokat a Dunába. Nem akárhová, egy kijelölt helyre, valahova a Petőfi híd környékére. A fényben hunyorgó, vacogó asszonyok és gyerekek vödörben cipelték a törmeléket, téglákat hosszú sorokban. Az oroszok a bútortörmelékből tüzet raktak, bográcsban főztek, talán lóhúst, nem tudom, ezt nem mesélte anyám. Vagy mesélte, csak elfelejtettem. Adtak nekik is valamit enni, ez jó volt. Anyám erős, később kézilabdakapus, a fizikai munka jólesett neki a bezártság után. Nagyanyám soványan, sápadtan tántorgott a vödör súlya alatt. Napokig, hetekig hordták a házuk romjait. Aztán a zongorához értek. A fa-részeket el lehetett tüzelni, de a páncéltőke nem égett el. Mozdítani is alig tudták, kerítettek valahol egy kézikocsit, azzal húzkodták el végül a Dunáig. Nagyanyám sokáig nézett utána.
Aztán rend lett. Nagyanyám megöregedett és meghalt. Sokszor kijárt a Duna-partra, elsétált a Petőfi hídig. Anyám megnőtt, megöregedett és meghalt. Amíg tudott menni, sokszor kijárt a Duna-partra. Lesétált a Petőfi hídig és vissza. Én egyre nehezebben járok. Néha még lemegyek a Duna-partra. Ha leülök a lépcsőre, és sokáig hallgatok, távoli dallamot hallok, mintha egy ügyetlen zongorista Chopin C moll prelűdjét játszaná.
