Kezdett elegem lenni a heti tíz-húsz grammos adagokból. Untam egész héten a kopogtatást a kollégiumi szobám ajtaján, meg a kiméréseket, ráment az egész nap. Fogtam fél füleszacskónyi, montenegrói füvet, és belegyömöszöltem egy kiszívókázott Sió üdítősdobozba. Pécsről ismertem a bajai Jolekékat, akik nagyban is kereskedtek ilyesmivel. Megkerestem a Jobb mint otthonban, és tíz perc múlva már túlvoltunk az ámenes kézfogáson. A határon simán ment minden, betettem a sporttáskámba három üveg Finlandiát, azt rögtön kiszúrták, hogy fordulj csak meg szépen, és vidd ezeket vissza, aztán már nem törődtek velem. Az átadásra kijelölt helyszín egy mohácsi panellakás volt, ahol Jolek Isti nevű haverja élt a legalább kétszáz kilós apjával meg a fitt, de fénytelen szemű, élveteg anyjával. Isti faterja az emeleten bámulta a tv-t, évek óta nem ment le a lépcsőn. A muterja meg kijött hozzánk a teraszra, ahol az anyagot próbáltuk, hogy akkor jó lesz-e, és leült Jolekkel meg velem szemben, enyhén széttárt lábakkal, hogy kivillant a citromsárga bugyija. Betépve közölte Jolek, hogy készpénze most nincs, de majd teríti az anyagot, és legfeljebb két héten belül nálam lesz a megbeszélt összeg.

Három hét múlva újra Újmohácson voltam, mert baszott Isti Pécsre jönni, hogy elhozza a pénzt. Szóval fogtam magam és átmentem Mohácsra, valami parkban volt a találka, oda jött Isti meg valami elég nagy darab haverja fehér kis robogóval, és mondta, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha elfelejteném az ügyet, mert Joleket letartóztatták Baján, a Dunaparton. A Halászléfőző versenyen terítették az anyagot, de valami pecásnak szemet szúrt a dolog, és kihívta a rendőrséget, még a partiőrség is ott volt állítólag. És hogy Istit meg ne baszogassam, mert Isti csak Jolek csicskása, és az egészhez voltaképp semmi köze, itt van négy darab Hoffmann, ezzel tudnak most kárpótolni. De most húzzam el a szerb menekült belem, fél órán belül ne lássanak Mohácson, tíz perc múlva indul a komp, azzal átmehetek a parasztelosztóhoz, és üljek fel a pécsi buszra.

Malter kövesdi szőlészetébe jártunk ki hétvégenként a haverokkal, meg az osztálytársakkal, főként azért, mert közeledett az év vége, és kezdőthetett a lazítás, mindenki ott volt, akinek már nem kellett magolnia valamilyen jobb, átmenő osztályzat reményében. Otthon meg folytak a bombázások. Magyarország belépett a NATO-ba. Én meg ittam a pécsi, Pécs környéki haverokkal a Malterék borát. Egyik hétvégén sikerült annyira beállnom, hogy rámjött valami enyhébb neurotikus roham az éjszaka, az égen szálló bombázók láttán és hallatán. Akkor jöttem rá, hogy vannak olyan osztálytársaim, akik nem is tudják, mi a fenéről van szó, hogy én egyáltalán most min vagyok kiakadva, mert jó itt nekem, nem? Na de az én kis neurotikus show-műsorom éppen elég volt ahhoz, hogy a lassúfelfogású feketeöves osztálytársam, András berántson egy akkorát, hogy átrepüljek a terasz üvegfalán, be a konyhaasztal alá. Másnap az osztályfőnök nem értette, hogy miért vannak vágások az arcomon attól, hogy nálunk Szerbiában most bombáznak.

Néhány hónap múlva láttam újra Joleket a Jobb mint otthonban. Odaült az asztalunkhoz, és egy hatalmasat csapott a vállamra, hogy szevasz faszikám, és röhögve megkérdezte, hogy van-e nálam egy kis fű, mert az most jólesne neki. Kint elmondta, hogy nem is volt börtönben, hogy nem is ő volt az a bajai E.B., akiről a Kékfényben, meg az egyik esti Duna tv-s híradóban szó volt, csak jól átbaszták a fejemet, mert ilyen ez a mai világ, a véletleneken meg a szerncsén múlik minden, csak az embernek jól ki kell használnia mindkettőt, ugye értem a logikáját? Visszamentem és kértem még egy Finlandiát. Közben a rádióban hallom, hogy bombatalálat érte Újvidéken a tartományi székházat. A támadásnak állítólag nincsenek halálos áldozatai. A jugoszláv hírügynökség szerint repülőgépek lőtték Szabadka körzetét is, a Palicsi-tó közeléből lehetett erős robbanásokat hallani. Az Iloknál levő Duna-híd meg odalett.