Jó befektetésnek tűnhetett évekkel ezelőtt, hogy a kert végében felállítsák ezt a bódét, ahogy most is annak látszana. Nem járnak ide sokan, de azért előfordul. Messze esik a várostól és közel a vasút. Ha lenne is valamilyen látványosság a környéken, végül akkor se lehetne máshova kilyukadni. A település pár utcája itt ér véget és bárhol is állunk, a házak között erre nyílik kilátás. Ötven éve telepítették a fasort, amit pár éve kivágtak. Most az egész sétány üres és világos. Ide szoktak járni a csend, a fény és a Duna miatt.
Miután kivágták a fákat, itt maradtak a rönkök. Azokra szoktak ülni, vagy a fűbe. A partra mindenki kijön, aki erre jár, és nézi a tájat, vagy becsukja a szemét és csak hallgat. Közben leülnek, lefekszenek a földre. A táj miatt van. Ott kezdődik, ahol hátat fordítunk a falunak. A vizet látni és a partot mellette haladni. Kék, zöld, és szürke színek. Ezért jönnek, vagy legalábbis ha már itt vannak, emiatt gondolják, érdemes volt idelátogatni.
Valóban megéri nyitni itt egy bodegát. Akármilyen egyszerű megteszi tulajdonképpen, ha már rendes helyre nem telik. Aki idejön, megiszik egy kávét és mást is, ha lehet. Így az egyik part menti telek tulajdonosa évekkel ezelőtt nyitott egy bódét a kertje végében, a sétányon. Nagy forgalma nem volt, sok mindent kapni se lehetett. Kávéval és szódavízzel indult, aztán próbálkoztak még más dolgokkal is, sört idővel mindig előkészítettek. A part összképét nem változtatta a kis bódé, épp ellenkezőleg.
Biztosan többen is voltunk, akik rendre lejártunk a víz mellé eltölteni pár órát, nem volt ebben semmi különös. A parton bármi megtörténhetett. Ezen a szakaszon kiszélesedett a Duna, szinte állni látszott. Lassan haladt a főváros felé, de erre senki sem gondolt a környéken. Úgy tűnt, mintha nem csak a folyásirány mentén, hanem a part felé is áramlana. A kis bódé mentsvárat jelentett ilyenkor. Akkoriban nyílt meg, mikor még sok időt töltöttem itt, lehet ezért is szoktam ide. Bármit lehetett volna csinálni, de leginkább mégis csak nézelődtünk, és nem untunk rá. A vizet néztük, és nem figyeltünk semmire. A hajók felfelé és lefelé haladtak rajta.
Érdekes módon nem keskenyedik a horizont felé haladva. Azt mondják, nagyon lassan és észrevehetetlenül, de folyamatosan rombolja a partot. Ha közel mentem a part széléhez, mindig erre gondoltam, de sose tudtam elképzelni. Nem lehet pontosan megmondani, meddig látni el lefelé a folyón. Egy idő után minden egyszínűnek látszik, és meglehet, hogy így is van. A horizonton túl kezdődik a főváros, ahol már semmit se látni. Létezését könnyen el is felejtették az itteniek. De én sokfele megfordultam és láttam a Dunát különböző helyeken, ahol más volt a partja és a kilátás. Más színe volt, kisebbnek látszott, sötétebbnek, mélyebbnek tűnt és hajók íveltek át rajta. Más folyónak hívták, de ugyanaz volt, mint itt.
Azóta bezárt már a bódé, de mégis szívesen ülök ide. Szemben a folyóval bármi történhet. Azt beszélik, hogy nemcsak másnak tűnik, hanem valójában is minden partszakaszon más a folyó. Ez eszembe se jutott, mindig is ez a part jelentette számomra a Dunát, és a folyót is. Azt mondják, azért változik meg a folyó, mert mindenhol más dolgokat dobálnak bele, de én ezt nem nagyon hittem el. A hordalékkal sose gondoltam. Arra jutottam, hogy a fényviszonyok miatt gondolhatják így. Most, hogy megint a kis bódénál ülök, és a vizet nézem, mégis kezdem én is ezt hinni. Bármi megtörténhet. Talán végére járhatok a dolognak. A nap még magasan jár, egyszínű a fény a parton és a víz felett. Most is mintha csak tó lenne, nyugodt a felszíne. Pedig halad, a főváros felé. A szélén még nem érezni az áramlást, csak ahogy mélyül. Fent kell maradni a víz színén. Bentről látni lehet, hogy annak idején egy irányba dőltek a fák. Egy napon még hátha kinyit a bódé. Még az is lehet, én nyitom meg. Lehet, le kéne költöznöm a fővárosból. Igen. Lehet, megveszem a telket és a bódét. Lehet, fákat ültetek majd két sorban. Mindig is tudtam, hogy itt még bármi megtörténhet.
