Abban az időben, amikor a sajtót bejárta a Nagy Földrengés híre, és az emberek tömegesen menekültek el a fővárosból, a Duna egy reggel néhány pillanatra megállt, majd visszafelé kezdett folyni. Az ottmaradt polgárok kigyűltek a hidakra, keresztet vetettek, a rendszert szidták, és vadul bizonygatták az újságíróknak: most már tényleg itt a vég.
A politikusok, akik mindeddig tudták, hogy nem lesz Nagy Földrengés, tegnap még vígan vásárolgatták a megüresedett házakat, most elsők között tülekedtek fel a vonatokra. Ezért már senki sem akadályozta meg a gyülekezést, szervezetek megalakulását és a hírek terjedését. Órákon belül mindenki tudta, mi történt, és akik nem menekültek még el az ország másik végébe, megoldásokon kezdtek gondolkozni.
A hirtelenjében megalapított földrajzegyesület elnöke tudni vélte: a folyók nagyon ritkán, de teljesen természetes okokból irányt változtatnak. Türelmesen és közérthetően magyarázta a lapoknak: a választ a Duna-deltánál kell keresni, ahol a dagály miatt a víz visszafordult. Interjúit csak egy bozontos, remeteszerű ember zavarta meg közbekiabálásokkal, aki azt állította: látta, hogy a föld kettéhasadt, és hallotta a pokolbéli ördögök fenyegetőzését.
Húsz könnyűbúvár azonnal lemerült, hogy megnézze, mi rejlik a folyó mélyén. Húszan húsz különböző beszámolóval jöttek a felszínre; volt, aki a remetének adott igazat, és közölte, a pokol összes ördöge hamarosan a Dunából emelkedik ki, hogy ezt a bűnös várost elpusztítsák. Más nyugtató híreket hozott arról, hogy a bölcs és előrelátó vezetők már évekkel ezelőtt gondoskodtak a földrengés megelőzéséről, ezért senkinek nem lehet bántódása.
De csak keveseket lehetett meggyőzni arról, hogy nincs veszély. A folyó megfordulását apokaliptikus jelnek tekintő emberek estére is kivonultak a Budai alsó rakpartra, a Szabadság-szoborra emelték tekintetüket, gyertyát gyújtottak és imával könyörögtek a Folyóistenhez kegyelemért. Sámánok jártak fel-alá a parton, doboltak és vonaglottak, katolikus papok kérlelték fennhangon Máriát, minden magyarok nagyasszonyát, hogy ismét könyörüljön népén.
A legnagyobb tánc és éneklés közepette rengett meg először a föld. A Szabadság hídon szorongó tömeg halálra rémült, amikor a beton lassan mozogni kezd a lábuk alatt. Néhányan azonnal a vízbe vetették magukat, a többiek a végsőkig kapaszkodtak a korlátokba, míg a híd teljesen ketté nem nyílt, mintha mindig is felnyílónak építették volna.
A parton akkor tört ki igazán a pánik, amikor a híd a két hídfőnél lassan süllyedni kezdett a Dunába. Néhány szerencsésnek sikerült kiúsznia, de ők még nagyobb rémületet hoztak magukkal: ruhájukból zöld víz csöpögött. „A vizek egyharmada ürömmé vált, és sok ember meghalt a víztől, mert megkeseredett! Zöld, mint az epe, keserű, mint az üröm! Itt az Ítélet napja!” – sipítozta néhány vallásos anyóka a segélykiáltások közepette.
Ekkor a híd lassan visszaemelkedett a folyó fölé. Zölden, mint régen, a megrongálása előtt. Sokan emlékeztek még, hogy korábban zölden ívelt át Buda és Pest között. „A Duna újraalkotja a régi kort! Visszafelé folyik, hogy mi is visszatérhessünk! Ez csak a kezdet, meglátjátok! Minden megújul, de úgy, hogy a régi rend áll vissza!”– suttogták most már meghatódottan az emberek, elfeledve a vízbefúltakat, a földrengést és a pokol összes ördögét. Lassan széledni kezdtek, egy óra múlva már senki sem volt a rakparton. Budapest lakossága békésen aludt a holnapi szebb napról álmodva.
Reggelre a Duna ismét a rendes irányba folyt, és tucatnyi hajón magával hozta az összes, Bécsbe menekült vezetőt. A gyárakban délire már megkezdődött a munka, a földrajzegyesület azonnali hatállyal megszűnt; az újságírók a termelés túlteljesítéséről és a legújabb Sztálin-összes kiadásáról cikkeztek. A dunai holttesteket kihalászták és kellő, de nem túlzott tiszteletadással eltemették. Sohasem történt hasonló csodálatos esemény többé, és ezt is sokan gyorsan elfelejtették, mint minden hihetetlen történetet. Csak a Szabadság híd ívelt továbbra is zölden a folyó felett.
