Hajnalhasadtakor érdemes a parlament előtt sétálni. No, nem a Kossuth tér felől, hanem a dunai oldalon.

Itt egész a vízig el lehet bukdácsolni az óriás termésköveken. De nem is ez az érdekes a hajnali Duna látványában, bár kifogástalanul gyönyörű ilyenkor, azt nem lehet tagadni.

A parlament előtti sétány védőkorlátjának egyik kis láncszemenén apró, fehér, megviselt szalag leng a szélben. Egy ifjú, szerelmes lányka, Marika kötötte oda, sok-sok évvel ezelőtt. A lányt szülei máshoz kívánták adni gyermeküket, mert akiért a lány szíve rajongott, annak bizony csak az Országház előtti őrtisztség jutott posztjául, s ez nem igen illet a lány szüleinek házasítási terveibe.

Egy reggel aztán a szülők ráunva a turbékolásra, nagy titokban lányukkal hajóra szálltak, hogy messzi vizeken vigyék általuk kiszemelt jövendőbeliéhez. No, de ahogy a hajó a díszes Parlament elébe ért, a lány olyan jajveszékelésbe kezdett, hogy az ifjú őrlegény csakhamar ráeszmélt a lányszöktetésre.

A fiú nem tétovázott soká; onnan, az Országház elől nekifutott és belevetette magát a Dunába. - hát igen, nagy szerencséje volt az akkori vízállással, mert a mostani terméskövekkel szegélyezett partszakaszt aligha tudta volna átrugaszkodni, még azzal a nagy szerelmes hévvel sem -

A hajó utasai az első döbbenettől fel sem ocsúdtak, mikorra már a másik gyermek is a vízbe csobbant. No, volt is nagy riadalom, meg kapkodás. De a szerelmesek mit sem törődve úsztak egymáshoz, aztán mikor elérték egymást nagy boldogságban fordultak vissza a partnak, mintha a világot váltották volna meg cselekedettükkel. Nem is igen kifogásolták ezután a szülők lányok választását, inkább hálát adtak a sorsnak, hogy épségben tudhatják édes gyermeküket. A lány aztán, a parton mátkájához bújva kiengedte derékig érő szép haját, s az ázott masnit ide, Országházunk elé kötötte, az örök szerelem erejét fitogtatva.

Most is, ahogy itt állok a zászlócskától pár méterre, egy huszonéves párocska épp a Dunába igyekszik. Mezítláb. Csöndesen megállnak a part szélén. Mosolyogva egymásra kuncognak, amikor a Duna pajkosan megkuckudálja bokájukat. Aztán egy finom, szégyellős csók után visszaevickélnek a köveken, fel a védőkorláton szállongáló masnihoz.

- úgy tartják, eredetileg tűz piros volt, mint maga a szerelem; dehát az idő és a sok selymes bársonykéz elvette már a színét –

A lány a szalaghoz lép, s végighúzza rajta hosszú, kecses, művészi újait… azzal csöndesen összebújnak és elsétálnak egymás kezét szorítva.

Igen, őket már védi a szerelmesek legendája, mely úgy tartja, az a mátkapár, akik itt megmossák a Duna vízében lábukat, a kis szalag előtt, azok szerelme minden balsorson felülkerekedik….

Nem kell hát meglepődjék az ember, ha néhanapján buja, mezítláb szerelmeseket lát hajnalhasadtakor a Duna partján, az Országház környékén.