A Duna partján, az Országház előtt (kicsit azért arrébb), fekszik egy nagy terméskő, mely nem csak méretével rí ki a többi közül, de néha egy kis aprópénzt is dobálnak rá az arra járók…
Szerencsés vagyok. A Duna mellett lakok, szomszédjaként köszönt minden reggel. Van egy néni, akinek szintén kijutott ebből a megtiszteltetésből, de ő már néha úgy érzem, tán 1000 éve is itt lakik a folyó mellett, annyi történtét ismeri. Ezt is tőle hallottam.
Rossz sorsú, szegény emberek régen is éltek, akiknek nehezen adatott meg a napi betevő falatra jutó… Mátyás bácsi is egy volt közülük. Senki nem tudta hol lakik, mit csinál. Csak egy volt ismeretes, hogy bácsi minden reggel és este kisétált a Dunához és ráállt ama bizonyos óriás terméskőre. Aztán, ahogy pár szál ősz haját és szakad egyszínű szürkére viselt ruháit meglibentette a friss dunai szellő ráhúzta. A Duna akkoriban hegedűjének hangjára ébredt minden reggel és arra szunnyadt éjjelenként is. Tucatnyi arra járó kezdte úgy a napját, hogy munkahelyükre menve arrafelé vették útjukat. Loptak egy kicsit fülükkel Mátyás bácsi ajándékából. Néhányan pénzt is tettek le az öregnek - jóllehet sose kérte-, mások csak szégyellős lenyűgözve lassították léptüket a háta mögött. Ha pedig a közbiztonság megtisztelt emberi agitálták, hogy hagyja abba, ne csapjon zajt, csak annyit mondott: Én a Dunának muzsikálok - azzal folytatta a játékot.
Ahogy teltek az évszakok, s az évek, Mátyás bácsi egyre idősebb és egyre bolondabb lett. Keveset evett, egyre csak fogyott, de minden reggel és este közel ugyanakkor kisétált a partra, s végig pásztázva szeretett folyója habjain elkezdte jól ismert dallamát újra és újra. Aztán, ha azt az egy dallamsort eljátszotta leült, és nézett csak a Dunára meredten.
Aztán egy különösen fázós hideg téli reggelen, szinte félholtan találták az arra járók. Jóakarói gondoskodásukba vették és egy barátságos öregotthonba szállíttatták. Attól fogva az emberek, akik a Duna mellett jártak dolgozni lassan elfogytak.
Pár hónappal később azonban furcsa hír ütötte fel a fejét. Egy este, naplementekor újra ott állt öreg szürke, szakadt ruhájában az óriási terméskövön, hegedűvel a kezében. Azt mondják, olyan szívvel hegedült a Duna felé fordulva akkor, hogy minden szőre felállt tőle a kíváncsicskodó népeknek, akik hallották. Sok ember gyűlt össze aznap este és hallgatta meg a dallamot utoljára. Igen, az volt Mátyás bácsi utolsó ajándéka a Dunának, sehol sem találták többé. Viszont ha ráálltok az óriási terméskőre és csöndben figyelitek a Duna habjait és zúgását… fel-fel csendül benne a régi dallam egy-egy sosem felejtett szólama. Együtt játszanak azóta is, a Duna és az ő hegedűse