Üvöltve csapkodtam a mosdókagyló peremét, miközben keserű könnyzáporom a lefolyón végigszánkázva ordította szét a zegzugos csatorna émelyítő szagú visszhangjában fájdalmam. Sikerült elvesztenem azt, aki évek óta a mindenem volt. Fojtogató légszomj gyötört, zihálva mostam meg égő arcom, felkaptam a kabátom és kirontottam a sötétbe burkolózott, süket éjszakába. Nem gondolkoztam, csak mentem, amerre a lábam vitt. Ismeretlen utcák nyirkos kövén kopogott a cipőm, mintha direkt kerültem volna el azokat a helyeket, ahol annyiszor megfordultunk, ő meg én. A Március 15. téren kötöttem ki, elhatároztam, hogy sétálok egyet a Dunakorzón, hagy fújja ki a Duna-permetes szél a fejemből, hogy ne fájjon többé rá gondolnom.
Homályosan imbolygó fénygömbök követték lépteim. A Vigadó térnél járva úgy éreztem, már nem csak a Duna hullámzik, hanem minden más is körülöttem. Hiába a hűvös őszvégi levegő, légszomjam nem csillapodott, muszáj volt leülnöm. Helyet foglaltam a bronz kutyával játszó bronz lány melletti kőpadon, és néztem merev mozdulatlanságba zárt játékosságukat. Egy órával később még mindig őket néztem, mikor mély önsajnálatomból egy jeges kéz érintése ébresztett fel. Egy rémisztően öreg bácsi ült mellettem, arcát mély ráncok és sebhelyek barázdálták. Nem kérdezte, ki vagyok, ő maga sem mutatkozott be. Véresre sebzett száját épphogy ki tudta nyitni, sárga fogaival megtörte a tüdejéből felszakadó szavakat, amik aztán ropogva hömpölyögtek felém, elrecsegve nekem a lány és kutyája történetét.
„Tudod is te csibém, mi az igazi szeretet! Ha tudnád, nem ülnél itt magadat sajnálva, és nem irigykednél erre a két bronzba zárt alakra. Ne húzódj el tőlem, szánj rám pár rövidke percet, aztán hagyom, hagy sajnáld magad tovább, ha még akarod majd.
Annak idején élt a Nádor utcában egy fiatal lány. Volt egy játékos kedvű, hóbortos kutyája, Dunának hívták. Tudod, miért ez lett a neve a kutyának, aranyos? Mert minden nap lecsalta gazdáját a folyópartra, hogy ott játsszanak órákon át. Naphosszat labdáztak és futkároztak a vízparton, a kutya boldog csaholását és a lány csilingelő kacagását néha még Budán is hallani vélték. Elválaszthatatlanok voltak, igazabb kötődést még nem látott a világ, mint ami köztük volt.
Egyszer a lány megbetegedett. Az a hír járta, torokgyíkja van. Tudod kedves, akkoriban nem volt semmiféle csodaszer, ami segíthetett volna rajta. De a kutyát ekkor is látni lehetett a parton. Minden nap a szokásos időben feltűnt, leült a tér közepén, szomorúan vonyított, majd pár óra elteltével hazament, odabújt kis gazdájához, és vigyázta annak lázálmait. Így ment ez hetekig. Duna egyre erőtlenebb és soványabb lett, a hangja is rekedtebb, tompább volt, mint előtte. Tudtuk, nagy lehet a baj.
Egy nap újból megjelent, leült a tér közepén, de meg sem nyikkant az a jószág. A vizet bámulta meredten. Aztán délután nem indult el haza, csak gubbasztott tovább és várt. Az éjszakát is a téren töltötte, de egy szemhunyást nem aludt. Reggel hallottam a hírt: a lányt elvitte a torokgyík.
Duna attól a naptól kezdve többé nem ment haza, a parton strázsált és gazdájára várt. Nem tudhatta szegény, hogy ő már nem jön el érte többé.
Megsajnáltam, ezért minden nap adtam neki ételt, hogy legalább éhen ne haljon a gyászban. Egészen összebarákoztunk mi ketten: volt, hogy együtt ültünk a parton, és közösen bámultuk a sodró ár keltette örvényeket a vízfelszínen.
Egy éjszaka ahogy leültem mellé és rágyújtottam, különös dolog történt: a szél csilingelő kacagás hangját repítette a víz felett. Duna hosszú ideje először, heves farokcsóválások közepette elkezdett a folyó irányába nézve csaholni. Hosszú percek némasága után újból hallani véltük a vidáman kacagó lány hangját. Duna ekkor felpattant, és belevetette magát az örvénylő habok közé. Pár percig még hallottam vidám ugatását, aztán minden elnémult. De boldog némaság volt ez aranyos, na, ne sírj már, hiszen újból együtt lehettek ők ketten! És örökre együtt is maradnak. Érted már, milyen az igazi szeretet? Nem üvöltesz, ha elveszíted azt, akit igazán szerettél. Némán, fegyelmezetten várod a percet, amikor újra együtt lehettek. Látom, van még mit tanulnod...”
Lehajtott fejjel, némán hallgattam az Öreg szavait. Miután befejezte mondókáját, percekig a kövezetre hulló könnycseppeim bámultam. Mély levegőt vettem, hogy megköszönjem neki, leült mellém beszélgetni. Felnéztem, de már nem volt sehol. Körül néztem a téren, de a pislákoló lámpák fényénél sem láttam már őt. Olyan hirtelen tűnt el, ahogy megjelent.
Megsimítottam a bronz Duna fejét, elrebegtem egy sajnálomot, miközben a kislányról mintázott szobrot néztem, majd elindultam haza.
Utolért egy csilingelő kacaj és az azt követő boldog csaholás hangja.