Akkoriban minden nap kikísértem Annát, a húgomat a partra – a Sugovica-torkolat és a Duna ipszilonjában ültünk, felettünk, a dombocskán, a Türr-kilátó, lábunk előtt a locsogó hullámok –
tavasz volt, sírnivalóan szép idő, a fűzfákon pattanásig feszültek a rügyek, az ágyásokban úgy meredtek a virágok bimbói, mint kamaszlányoké, ha blúzuk alá fúj a szél –
mert fújt a szél, ahogy a víz felett szokott, iszap- és hínárszagot, az ártéri erdők nyárfaillatát sodorta magával, hajókürtök elnyújtott szavát, olajfoltokat és tucatnyi náció hajósainak fecsegését –
sirályok függtek az égen, szárnyat alig moccantva kormányozták magukat, olyanok voltak, mint a kivágott papírdíszek a gyerekszobák csillárjain –
a húgomat néztem, ahogy a földön ült, széldzsekiben, sovány lábait maga alá húzva, kapucniját és fiúsan rövid haját, amely épp, hogy növésnek indult a kemoterápia befejezése után, meg-megcibálta ez a sirályröptető-nyárfaillatú szél –
Anna törékenyebb volt, mint azelőtt bármikor, beteg macska, porcelán-kamasz, kabátja szétnyílt szárnyai között, kinyúlt rózsaszín pólója alatt megfeszült lapos melle – kulcscsontja gödre napról-napra mélyült, szeme alatt szaporodtak a karikák –
tőlem telhetően igyekeztem hasznára lenni, ha levetette, vittem a kabátját, néha elszaladtam a Véndióba, és papírpohárban kávét hoztam neki – ilyenkor keskeny-halvány ajka mosolyra nyílt, szeplős arca egy pillanatra felderült – aztán bele sem kortyolva a kávéba addig rázogatta-ringatta ujjacskái közt a poharat, míg a híg lötty ki nem hűlt – még azt sem mondta, köszönöm, szótlanul ülte végig azokat a kora délutáni órákat - ha kismacskanyelvével nagy néha megnyalta ajkát, jelezve, beszélni akar, mindig csak ugyanazt dünnyögte:
- Hallom a tenger zúgását.
Családi története volt ennek a rövidke mondatnak – dédapánk Duna-tengerjárón szolgált, gépész volt, míg egy hazaúton le nem döntötte a lábáról a láz és hasmenés – Constantában partra kellett tenni, kórházba vitték – ott végzett vele a kolera, ami Bejrútban, Tuniszban, vagy valamelyik más zsivajgó kikötőben fertőzte meg – néhány szem mosatlan füge, egy pohár forralatlan víz – és a gépész nem volt többé –
Dédanyánk, akárcsak negyven évvel később Anna és én, naponta kijárt a partra – általában ő volt az első, aki a folyamon felfelé úszó tengerjárót megpillantotta – és bár férje halála után bezárkózott és sokkal-sokkal csendesebb lett, a családját is elhanyagolta, a szokását nem adta fel, délutánonként megjelent a torkolatnál, hallgatta a szél susogását, a Sugó locsogását, lódenkabátja zsebébe dugott kézzel álldogált – ha valaki megkérdezte – főleg esős, hideg időben történt ilyen -, miért nem megy haza, dédanyánk sűrűsödő szarkalábai közül a hullámokat fürkészve válaszolta:
- Mert itt hallom a tenger zúgását.
Mikor elmesélték, nem értettem a történetet – csak mikor ott ültem a parton, és Annát figyeltem, ahogy áttetsző-sovány ujjaival a hajába túr, vízkék szemével a folyam hullámain húzó récéket követi lefelé-lefelé, mindig csak elfelé – akkor szorult el a torkom, és éreztem azt, hogy valóság lehet –
Ha elpattantak a szálak, amelyek az élethez kötik az embert, ha kiürül a lélek, és hagyja, hogy a hullámokon táncoló fénycsomók látványa, a sirályvijjogás és az a meghatározhatatlan vízi illat transzba ejtsék – a vén Iszter, a sokat látott csábító felfedi magát –
a Vaskapu alatt rekedt vizák sírása, szivattyúk monoton zaja, szerb halászok, román matrózok kiáltozása, német, magyar, osztrák hajókon elmotyogott vallomások, részeg hajós-énekek – a locsogó-csobogó, bábeli zűrzavar mögött a búcsúzó meghallja a messzi, véget jelentő végtelen tenger zúgását