Egy szeles vasárnapon történt, hogy Kollár Mihály a Szabaság-híd budai hídfőjétől nem messze kisméretű televíziót fogott ki a Dunából, nagyjából akkorát, mint egy háromhónapos csecsemő. Egy darabig tűnődött, visszadobja-e, mint a túlzottan apró halakat szokás, de a furcsa zsákmány valahogy megtetszett neki. Egészen újszerűnek látszott, még a sárga festék sem kopott le róla. Mi mindent dobálnak az emberek a folyóba, gondolta rosszallóan, aztán egy megfelelő méretű átlátszatlan szatyorba bugyolálta, végül vesszőből fonott bevásárlókosarába dugta a televíziót.
Az erős szél kissé megszédítette, amint átballagott a hídon. Egy pillanatra meg is állt, és kérdően nézett a folyóra, azzal a tanácstalancsággal, amit akkor érzünk, ha idegen kabát súrolja a miénket az utcán. A körúton betért a presszóba, és a második fröccs után nem tudta megállni, hogy el ne dicsekedjen: rendkívüli fogása akadt. A többiek persze kinevették – Kollár legendásan ügyetlen horgász volt. „Hány kilós a hal, Misi?”, kérdezték gúnyosan, de ő sejtelmesen kitért a válasz elől, a bevásárlókosár felé nyúlkáló pimasz kezeket pedig elhessegette.
Otthon kivette a televíziót a szatyorból, és némi tétovázás után a hálószobában álló komódon helyezte el, több réteg újságpapírt dugva alá, hogy felfogják a készülékből csöpögő vizet. Az a tévé jutott eszébe, ami évekig állt a komódon, esténként összebújva nézték a feleségével és a kisfiukkal, aztán egy napon a felesége fogta magát és elköltözött, vitte magával a gyereket meg a tévét is, ő meg ráhagyta, hadd vigye. A szúette komód viszont maradt, és most jó szolgálatot tett. A sárga készülék tetszetősen mutatott rajta: egy csöpp vidámság szivárgott így a lehangolóan szürke szobába. Mint egy szép tavaszi virág, gondolta Kollár, aztán lefeküdt.
Sötétedéskor ébredt. Ilyenkor rendszerint visszament a presszóba, megnézte a többiekkel a híradót és zárásig politizáltak, de ezúttal nem volt kedve kimozdulni. Nem hagyta nyugodni a zsákmány. Talán már megszáradt, gondolta.A félhomályban megvizsgálta a hálózati kábelt, és mivel megfelelőnek ítélte az állapotát, bedugta a konnektorba.
A tévé működött. Eleinte zavarosnak és sötétnek tűnt a kép, de aztán Kollár rájött, a hömpölygő Dunát látja, mintha a víz színén sodródna a kamera. Ijesztően kézzelfoghatónak érezte a látványt. Talán tisztázatlan ügye van ezzel a folyóval, futott át az agyán, és ettől először mélységes kétségbeesés vett rajta előtt, majd megmagyarázhatatlan, hűvös nyugalom.
Telt-múlt az idő, és Kollár mindinkább belemerült abba, amit látott. Már-már a szelet is érezni vélte az arcán. A hullámok egyre szeszélyesebben csapkodtak, aztán egyszerre áttörték a képernyőt és elöntötték a kis szobát, Kollár pedig boldogan és megadóan kezdte nyelni a vizet – legalábbis így meséli a körúti presszó törzsközönsége, a pultost kivéve.
**
A pultos ugyanis a hatósági jelentéssel ért egyet, miszerint Kollár Mihály kihalászott egy ócska tévét a Dunából, ismeretlen okból megkísérelte csatlakoztatni az elektromos hálózathoz, és ekkor agyonvágta az áram. Valószínűleg még sokáig rángatózott, akár egy angolna, teszi hozzá a nagydarab pultos, ha egy-egy alkalmi vendégnek ecseteli a történetet.
Kollár felesége viszont (akivel évek óta nem éltek együtt) azóta is váltig állítja, hogy akkor hétfő hajnalban a Nagycsarnok felé menet a férjét látta, amint kézenfogva ballag egy rikítóan sárga ruhát viselő nővel az út túloldalán. Szegény férje, sosem tudott ellenállni ezeknek a könnyű prédáknak, aztán rendre átejtették – a sárga ruhásnak minden bizonnyal köze van a halálához.
Ezt a lehetőséget a presszó törzsközönsége sem zárja ki, de a harmadik fröccs után azt is hozzáteszik, hogy a titkosított jegyzőkönyvek szerint Kollár tüdejében vizet találtak, a szoba-konyhás lakás falai pedig megmagyarázhatatlanul nedvesek voltak, mintha árhullám vonult volna keresztül.
A pultos szerint mindez marhaság, de a pultosok hülyék, legyint erre a presszó unott, ásító törzsközönsége, a legenda pedig terjed tovább, mint az álomkór.
