A Dunánál

A (film)szinopszis hosszabb, mint egy legenda - engedjék meg hát, hogy egy pillanatra visszaugorjunk: a Signora a nevezett kertből Pestre utazott egy újabb cselszövés intézése végett, és nemes egyszerűséggel megparancsolta Albertnek, hogy estére az általa fogott dunai halat tálalják fel étekül. Borongós idő volt, eső után, mikor a nap sugarai hosszas csatát vívnak a lassan távozó felhőkkel. Albert ez idáig mindig csak festeni menekült a folyópartra, a túl sok élőlény elől, de galambok híján (korábban mindig csak azokat festette) nem talált semmilyen magával ragadó témát - gang, beton, galamb, neki ez volt az élet, bár egyszer mintha halvány vonzalomfélét érzett volna a halak és a víz iránt. Itt volt a nagy lehetőség a váltásra, csak sajnos a téma a maga élő valójában kellett, és ráadásul vacsorának, mely tény felettébb aggasztotta Albertet. Fogta a furcsa szerszámokat, esetlenül lehuppant egy parti fatuskóra, és úgy, ahogy volt, belógatta a botot a folyóba. Hihetetlen, de hirtelen a horgára is akadt egy fürge halacska, de Albert úgy megsajnálta őrült ficánkolását az életben maradásért, hogy azonmód vissza is dobta a nagy folyóba. Lassacskán bandukolt hazafelé, mikor is egy piros, a part szélére kitolt csónakba botlott, és ott, abban a pillanatban, még a nevezett tárgy mellett állva, furcsa bizsergést érzett az oldalában. Rémülten tekintgetett körbe, hátha a kedves mama (Signora) valamilyen módon a távolból is értesült az ő szerencsétlen halfogási kísérletéről, és már dühbe is jött. A Signorának mi tagadás, megvoltak a maga eszközei. Vagy talán a szíve lehet rossz. Ekkor és csakis a szív miatt eszébe jutott, hogy az apja, akivel ha összesen kétszer találkozott életében, mintha a szíve miatt ment volna el, örökre. Egyszer (a két találkozás egyike) elhozta őt, Albertet ide a nagy folyóhoz, és akkor is láttak egy piros csónakot, de a részletekre egyáltalán nem emlékezett: csak a férfire figyelt, annyira magával ragadta a helyzet, hogy az apjával sétál a nagy folyó partján. Az emlékek legmélyéről jött elő az eset, melyet olyan mélyen eltemetett már, hogy egyetlen egyszer sem gondolt rá többé. És a nagy folyóhoz sem jött el az óta az eset óta. Albert végül is még semmit sem látott a világból, mert a lakásból csak nagy ritkán ment ki, a folyó melletti „paradicsomban” pedig csak nemrégen laktak. Az érzéseit is a Signora élte helyette, akinek egészen más okból kifolyólag nem voltak már érzései régóta. Ezért döntött úgy, hogy kisajátítja a fia érzéseit. Albert viszont most pontosan emlékezett az utolsó alkalomra, mikor érzett, egyszer és utoljára, és egy könnycseppet törölt le a szeme alól.

Ahogy így a folyóparton körültekintett, minden létező színesnek, és nem szürkének (mint a galambok) tűnt számára, hogy mosolyogni támadt tőle kedve. Mintha a szeme új életre kelt volna, mintha ő, Albert többé nem is Albert lett volna, hanem egy érző, figyelmes lény. Még sosem vette észre azokat a színes ruhába öltözött, vidám személyeket, akik egész tábort építettek már fel a parton, napról napra. Most, ahogy elhaladt mellettük, leplezetlen érdeklődéssel bámulta meg őket, sőt, még azt is megfogadta magában, hogy legközelebb benéz hozzájuk. Csak akkor vette észre, hogy a kezét integetésre használta (nekik integetett), amikor a karja puffanva az oldalához csapódott, ahogy leengedte. Pont ott, ahol a furcsa bizsergést érezte röviddel azelőtt. Most pedig, mintha részeg lenne, úgy járt, virágtól fáig, a víztől az útig, majd megint vissza a természetbe, mindent közelről megvizsgálva, minden újdonság láttán vad, leplezetlen örömöt tárva fel a szívében. Ezen felismerés pedig annyira mulatságos volt, hogy Albert életében először hangos nevetésben tört ki. Kerékpárosok, természetbúvárok, horgászok, titkos légyott szereplői, helybeliek, nők és férfiak, gyermekek meg-megállva kérdezgették, hogy jól van-e, mire Albert még inkább nevetett, szinte fel-felsikoltott, habzsolva a rengeteg új látványelemet. Kétségtelenül azt hitték mindannyian, ő a falu bolondja. Albert most éledt, vagy inkább: Albert életre kelt. Megvizsgált mindent, nézett jobbra, balra, még a kiscicákat is megsimogatta, akiktől eddig undorodott, és kezdte úgy gondolni, hogy valaki belebújt az ő bőrébe. Maga az ördög talán? Az ég szikrázóan kék volt, fehér habfelhőkkel, mint a madártejben, amit meg kell hagyni, a Signora olyan fenségesen készített el mindig, a fű gyönyörűséges zöld, a fák lombjaival együtt, május volt, minden virágban, fehér, rózsaszín, lassan érnek az első gyümölcsök, melyekből majd „finom lekvár” fő, lekvár! Na, ez már tényleg több volt a soknál, mi történt vele? Rájött, hogy fogalma sincsen, kihez, mihez hasonlíthatná hirtelenjött, újdonsült önmagát. Kik bámulják így a részleteket, és élnek egy másik világban, ami nem a realitás? Így magát kérdezgetve, magának válaszolva, ebben a vidám szédültségben, kezében egy szép csokor virággal megérkezett a házhoz, ahol éppen pont Emíliába botlott. Albert és Emília most farkasszemet nézve álltak egymással szemben. Albert mosolygott, amit annak előtte soha nem tett, Emília csodásan szépnek tűnt számára. Mintha előtte soha nem is találkoztak volna. Mintha nem köszöntek volna egymásnak minden áldott nap a gangos ház lépcsőházában, ha éppen összetalálkoztak, perfekt rutinnal, az érdeklődés teljes hiányával. És most Albert Emília kezébe nyomta a csokrot, aki a döbbenettől szintén alig állt a lábán, majd elszaladt. (kezében az átvett csokorral) Az események előre elképzelhetetlen és megdöbbentően áradó folyását ezután már nem lehetett semmilyen úton sem megállítani. A Signora tudomást szerezvén a történtekről, egy újabb (a folytatásból kiderül) cselszövéssel egyenesen arra is rávette Albertet, hogy valljon szerelmet Emíliának. A felemelő vég végett itt illene abbahagynunk a történetet, de legendás feladatunknak még helyt kell tennünk: eláruljuk halkan és csendben hát, hogy az végül sosem derült ki, akármennyire is igyekeztek az unokák, dédunokák, oldalági leszármazottak kideríteni, hogy Albertet a piros csónak (bal oldalán kék hallal) látványa igézte-e meg, ahogy a régi mondás tartotta a nagy folyó környékén, a kis sziget sarkánál. De csak akkor változik meg éppen ellentétes irányban az illető viselkedése, ha előtte kifogott halat dobott vissza, egyenesen a nagy vízbe. Igen ám, de egy másik helyi monda szerint esős idő után, ha a nevezett kis sziget felett, a nagy folyónál szivárvány jelenik meg az égen, akkor az alatta megálló egyén nemet cserél: vagyis, ha férfi, úgy kezd el gondolkodni, mint egy nő, vagy éppen fordítva.

Hogy mindez pontosan mit jelent, azt az óta is vitatja a nagy folyó szakirodalma, mint ahogyan azt is, hogy Albert nevéhez vajon melyik legenda is fűződik. Csupán azt nem vitatja senki sem, hogy mindkét legenda rengeteg csodával határos változást hozott már a helyiek életébe.