Ezt már tényleg nem tudom, hogyan bírjam tovább! Közeledik a tanév vége meg a vizsgaidőszak. És holnap hétfő. Ami sok, az sok!

Lassan negyedik éve költöztünk ide a gazdival, mondhatni, itt lakunk, őrizzük a teret, na jó, persze játszunk is, mert nem tagadom, kedvencem a labdázás. Most őszintén, ki tudná megállni, hogy ne rohanjon utána, ha egyszer messzire repül az a gömbölyűség? Nem azért, hogy dicsekedjek, de nekem mindig sikerül elkapnom, aztán persze nyúlna érte a gazdi, de eszemben sincs odaadni. Vegye csak el, ha tudja!

De ma ráadásul igazán felbosszantott három fiatalember. Vasárnap lévén tele volt ráérős sétálókkal a tér, van a Duna-parton jó pár szálloda is, úgyhogy elég sok a külföldi. Csuda tudja, miért, de szeretik fényképezni ezt a nagy épületet itt, Vigadó, vagy mi a szösz. Fontos egy hely lehet, nem véletlenül költöztettek ide bennünket. Na szóval, ez a három fiatalember is turista lehetett, és rólunk szerettek volna fényképet készíteni. Nem akarok szerénytelen lenni, de ez sem olyan ritkaság. Benne vagyunk a Duna-korzó látnivalóit felsoroló szoborkatalógusban is, „Kutyás lány” címen. Először az egyik fiatalember ült a gazdim mellé, átölelte, persze, a gazdim rá se’ hederített, mert ő igenis csak engem szeret. Mindig engem figyel. Mert okos, és tudja, hogy nálam hűségesebb hódolója úgysem lesz. Tehát el a kezekkel tőle! Szerencsére néhány kattintás után odébbmentek a fiúk, de aztán visszajöttek, és az egyikük úgy állt oda, mintha a számból akarná kivenni a labdát. Na de ilyen butákat! Hogy képzelik? Akkor sem biztos, hogy odaadnám, ha szépen kérnék! De így! Kedvem lett volna jól beléjük harapni, aztán meggondoltam magam. Mégse’ vigyék rossz hírünket a világba!

A legjobban a kisgyerekeket szeretem. Az én bronzszívem is meglágyul, amikor idetotyog hozzánk egy apróság, alaposan megszemlél, aztán esetleg közli, hogy vau. Ha felbátorodik, meg is simogat. Persze, én nem mozdulok a világ minden kincséért sem, nehogy megijedjen. Bezzeg valamelyik éjszaka! Elég kapatos lehetett az a jóember, aki itt kóválygott a téren.

- Állj meg, Blöki! – dadogta alig forgó nyelvvel, pedig én aztán szigorúan a helyemen ültem! Egyébként is utálom, ha Blökinek szólítanak. Végül egészen egyszerűen rám borult és átölelt. Pfúj! Az én fejem is kóvályogni kezdett, olyan masszív alkoholszagot árasztott. Még szerencse, hogy egy idő után feltápászkodott, és elbotorkált.

De ami igazán aggaszt mostanában, az egy új, terjedő szokás. Úgy egy éve kezdődött.

Egy borús májusi hétfőn a kisfiú iskolába igyekezett. Már többször is láttam őt, mindig erre jár, olyan tízévesforma lehet. Sokszor simogatott meg vágyakozva. Hallottam, amikor a barátaival arról beszélgettek, milyen kár, hogy neki nem lehet kutyája, de hát kicsi a lakás, a szülei csak egy tengerimalacot engedélyeztek. Micsoda szülők vannak! Hogy lehet egy kutyát tengerimalacra váltani? Hát hol van annak az IQ-ja hozzánk képest? Ezen igazán elgondolkozhattak volna! Tehát ez a kisfiú nem túl nagy lelkesedéssel bandukolt az iskolába. Megint odajött hozzám, és amikor megsimogatta a fejemet, azt mondta:

- Ma dogát írunk matekból. Az év végi jegyem múlik rajta. Ha jól sikerül, lehet, hogy mégis kapok egy kiskutyát. Segíts! – kérte, és jól megnyomta az orromat. Nem mondom, meglepett, és fájt is egy kicsit, de azért erősen szorítottam neki. És sikerült! Meglett az ötös. Meg a kutya is. Elhozta megmutatni. Hát…nem az esetem. Túl kicsi és kényeskedő, valami pincsiféle. De az a fő, hogy ők jól megvannak.

Igen ám, de itt kezdődik a probléma. A fiú elmesélte a barátainak a „csodatételemet”. És ősszel, miután újra megnyíltak az iskolakapuk, egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre több gyerek jön oda hozzám, és nyomkodja az orromat! Van, aki szándékosan kerülő utat tesz miattam. Kisebbek, nagyobbak, sőt, most már a középiskolások és az egyetmisták között is elterjedt a hír. Állítólag, aki dolgozatírás vagy felelés, netán vizsga előtt megnyomja az orromat, jó jegyet kap.

- Ez tuti tipp! Ma biztosan felelek! – magyarázta nemrég az anyukájának egy kislány, amikor a mama meglehetős’ dühösen arról érdeklődött, miért volt muszáj leszállniuk a villamosról itt a téren, egy megállóval előbb, mint kéne, ráadásul a nagy reggeli rohanásban. Szó se’ róla, ez azért legyezgette a hiúságomat! És a múlt csütörtökön…nahát, a múlt csütörtökön egy középkorú nő nyomta meg – igaz, csak lopva – az orromat. Ennyit nem bukhatott! Lehet, hogy levelezős vagy estis? És már ők is tudják?

Ha őszinte akarok lenni, tulajonképpen örülök, hogy képes vagyok ennyi diáknak segíteni. De azért nagyon-nagyon várom már a nyarat! Ez a tanév végi hajrá meg a vizsgaidőszak elég strapás!