Ez a történet, mely a Balatonnál kezdődik és a Duna hullámai közt ér véget, egy családi legenda, amelynek részleteit csak hallomásból ismerem, ezért a hiányzó részeket a képzeletem által pótolva akarva – nem akarva én magam is formáltam a történetet.
A balatoni nyár mára híres - hírhedt fogalommá vált, és e fogalmat itt azért szükséges megemlítenem, mivel a történet főszereplője, a jó kedélyű, nyugodt természetű, naiv, de annál inkább szeretetreméltó Áron a balatoni nyárnak esett áldozatul. Megismerkedett Lindával, legjobb barátja húgával, az ismeretségből pedig idővel szerelem lett, és ellentétben a legtöbb kapcsolattal, melyeknél a balatoni nyár játssza a kerítő szerepét, az ő szerelmük tartósnak bizonyult. Ősszel Linda, Áron és Gergő, Linda testvére Budán béreltek lakást. A lány Budapesten tanult, bár anyagi okokból pár hónap múlva ideiglenesen ott kellett hagynia az iskolát és munkát vállalnia, míg a két fiú egy gyorsétteremben talált állást. Az iskolából nem sokkal azelőtt kikerült leendő szakácsokként így reméltek gyakorlatot szerezni, hogy majd később, némi tapasztalattal a tarsolyukban, maguk mögött hagyva a futószalagon készített hamburgerek világát egy rangosabb étteremben tanulhassák ki a szakácsmesterség fortélyait, apró trükkjeit. Linda és Áron boldog hónapokat töltöttek együtt, bár a fiú gyakran napi tizenkét órát dolgozott le egyhuzamban, tonnaszám sütve a húspogácsákat és hagymakarikákat. Kegyetlen, embert próbáló a gyorséttermek világa, és persze számolni kell a felettesekkel is, akik mindig vannak, viszont nem mindig könnyű természetűek. Áron legtöbbjükkel jól kijött, ahogy kollégái többségével is. Kevés szabadidejében szórakozni járt régi és új barátaival, ha pedig néha kieszközölt néhány nap szabadságot és hazautazott családjához, akiknek még nagyvárosi élete árnyékos oldaláról is úgy tudott mesélni jókedvű mosollyal, hogy muszáj volt vele együtt nevetni. Budapestet nem kedvelte, nehezen szokta meg az ottani életet, mely megállíthatatlanul áradt éjjel - nappal, mint tavasszal a Duna, de Lindát ugyanúgy szerette, mint ismeretségük kezdetén. Csakhogy a nyár véget ért, ők pedig egyre távolodtak egymástól. Linda, mint a legtöbb fiatal, esténként szórakozni szeretett volna, és talán egy másik fiú is felbukkant az életében. Áront viszont polipkarjaival fogva tartotta a munkája, gyakran éjfél után, gyalog ment haza Pestről, a Margit–hídon kelve át a csendesen osonó fekete hullámok felett. Észrevette-e, hogy budapesti életstílusuk megrabolta kapcsolatukat, nem tudni. Született optimista volt, aki az életet nem rózsaszín szemüvegen, de mindent ragyogóvá varázsoló prizmán keresztül látta, és ha tudta is, hogy valami megváltozott kettejük közt, biztos volt benne, hogy ez a változás csak átmeneti, idővel majd minden rendbe jön magától, vagy ha nem, hát Linda meg ő majd helyrehozzák, hiszen szeretik egymást, és az élet szép. És ha néha talán meg is fordult a fejében, hogy kapcsolatuk válságban van, biztos, hogy ez a gondolat nem gyötörte túl sokáig, és nem voltak miatta álmatlan éjszakái – ez utóbbi már munkája természetéből kifolyólag is lehetetlen lett volna.
Akkor is épp munkahelyéről sétált hazafelé, amikor Linda felhívta, és közölte vele, hogy vége. Áron nyilván mindent megtett, hogy Lindát lebeszélje szándékáról, de Linda hajthatatlan maradt. Áron számára keserű, fájdalmas tapasztalat volt ez a szakítás. Első szerelme ért véget akkor, ott a Margit-hídon. Egy pillanatra szembenézett a felnőttkorral, és mint szakács fogyaszthatatlannak ítélte. Kétségbeesett haragja visszavonhatatlan lépésre sarkallta. Közelebb lépett a híd korlátjához, és az alant folydogáló Dunába vetette – nem magát, csak a rossz hír hozóját, a teljesen ártatlan mobiltelefont.
