Szombat hajnal volt. Béla bácsi, a Fővárosi Csatornázási Művek megbecsült dolgozója péntek reggel hét óra óta rakta a homokzsákokat. Egyedül maradt a Dunával, az árvízvédelmisek már régen hazamentek, a fiatalabb segítők is kidőltek mellőle, pont úgy, mint az a három szép, egészséges fa a sziget pesti oldalán. Az öreg, aki a csatműves kezeslábasban és micisapkában úgy festett, akár egy tímárpéter film szereplője, most rendíthetetlenül töltött és pakolt, csak azért állt meg néha kezét a derekának támasztva, hogy elégedetten végignézhessen a gyarapodó gáton.

Négy óra körül járhatott az idő. A nap még az Árpád híd irodaházai között pihent, csak egy kövér fülemüle ugrált elő az avarból, hogy a többiek ébredése előtt, gyorsan teletömje magát a parton hemzsegő rovarokkal. Az öreget szórakoztatta a látvány, ezért egy darabig észre sem vette újdonsült segítőjét. Az idegen a futópálya szélén állt, és minden erejét beleadva próbált odébb cipelni egy zsákot. A zsák legalább húszkilós volt, az idegen pedig szemmel láthatóan gyenge, felemelni sem bírta, helyette egyik csücskénél fogva vonszolta maga után a terhet. Béla bácsi egy darabig figyelte az erőlködést, majd közelebb ment, és nagyot köszönt. A határozott hangra az idegen összerezzent, majd szótlanul lehajtotta fejét. Ebből a távolságból jobban szemügyre lehetett venni. Vékonyka volt, és egy rongyos, ruhának aligha nevezhető lepel takarta fejetetőtől, egészen a bokáig. Az öreg, aki már megszokta a hajléktalanokat, leguggolt, hogy kifürkéssze az arcát. A lámpák fényében sápadtan világító, női homlok alól parázsló, barna szemek figyeltek rá. Hogy hívják, kislány, kérdezte Béla bácsi, de választ nem kapott. A szemöldökök közötti redők gondterhelten vonódtak össze, miközben egymást nézték. Egy darabig hallgattak, majd az öreg kivette a lány csontos ujjai közül a homokzsákot, és könnyed mozdulattal a többi tetejére hajította. A lány ekkor újabb teherért indult. Az öreg finoman megfogta karját, a parthoz vezette, leültette, a kezébe adott egy üres zsákot és egy lapátot. Tessék, ezt töltse meg homokkal, ha segíteni szeretne.

Szótlanul dolgoztak együtt, majd kisvártatva az öreg, aki sokat tudott a világról, nem bírta tovább nyelni a szavakat, és mesélni kezdett. Gondolta volna, hogy ezen a szigeten az ezerkétszázas években nyulak éltek? Azt nem tudom, hogy a nyúl jól úszik-e, mindenesetre meg kellett próbálnia, mert már akkor is kijött a víz. A lány továbbra sem szólalt meg, de érdeklődve hallgatta az öreget, így az tovább szaporította mondandóját. Azokban az időkben élt itt egy királylány, Szent Margit, akinek pont ma van a neve napja. A legenda szerint három évvel a halála előtt kiáradt a Duna, és betört a kolostor udvarára. Amikor a folyó már visszahúzódott a medrébe, a tartományfőnök érkezett a szigetre. Margit megmutatta neki az árvíz helyét, kérve, hogy állítsanak gátat. A tartományfőnök nem hitt Margitnak, hazugnak nevezte őt. Margit ekkor imádkozni kezdett. Az égiek meghallották kérését, mert a Duna vize hirtelen megemelkedett, és ez úgy megijesztette a hitetlen elöljárót, hogy beszaladt az apácák kertjébe. Nem jut eszembe az elöljáró neve, talán Marseusnak hívták.

Marcellus fráter volt az, uram, javította ki Béla bácsi történetét a lány alig látható mosollyal, majd felállt, és ráérős léptekkel, mintha csak sétálni menne, elindult a sziget belseje felé.