Dort ist auf dem Flueka. Odakint hideg volt, egy nordic walkingos próbált boldogulni a friss hóban, de egyre inkább úgy látszott, már nem is lendíti a botokat, csak kapaszkodik beléjük, mintha egy óriás lábai volnának. Nem láttam azt, ahogyan megállt és visszaindult puha nyomai mentén, bent ültem a meleg hajóban, úsztunk a Dunán, a villám alá ragadt Streuselkuchen morzsáját csikorgattam ide-oda a fehér máz tetején.
Dort ist auf dem Flueka. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, örült, végre valakivel igazán beszélhet a Balatonról, pedig talán kétszer nyaraltam ott, és még csak nem is laktam a Dunántúlon. Aztán próbálkozott a Dunával, aminek a hasán ültünk éppen, és éreztük, ahogyan szuszog, a Streuselkuchen fel és le hullámzott a gyomromban; de a Dunával is hiába, mert ahhoz sem volt sok közöm, az Alföldön élek, a Maros meg a Tisza a mellett, amelyek valahogy mégiscsak a Duna részei, aber damit hatte er nichts zu tun.
Dort ist. Megálltunk Pozsonyban, új utasok szálltak fel, egy csinos csípőjű asszony meg is kérdezte tőlem, hol van a mosdó, a toaleta, mire én németül válaszoltam, ő pedig hálásan mosolygott és a wc irányába indult.
Flueka. Úgy érzem, mintha ezt a szót kettétörték volna; olyan lenne, akár egy Twix csoki. Ő viszont ugyanúgy magyaráz tovább, mint eddig, én meg halkan wasolok, válaszolok, nem merem megtörni dominanciáját beszélgetésünkben, és ő úgy tesz, mintha természetes lenne, hogy miközben ő szlovákul, én németül próbálok társalogni.
A német öreg úr talán még Regensburgban szállt fel. Igazi legendahősnek tűnt, csak épp hátizsákban és susogós naciban. Mellém telepedett, jót beszélgettünk. Akkora szemei voltak, mint Adynak, olyan fehér bőre, mint Szent Margitnak, határozott jobbja, mint Szent Istvánnak vagy Papp Lacinak. Nehéz kesztyűi fenyegetően feküdtek a forrócsoki mellett. Szóval mellém ült és jót beszélgettünk. Németül. Aztán valahol, talán a szlovák-magyar határ felé, egyszer csak megpillantott valamit, a Duna vizére mutatott, és hangosan azt kiáltotta: Dort ist auf dem Flueka! És mintha újabb szalagot tettek volna fel, ettől a pillanattól kezdve egy szót sem szólt németül. Csakis szlovákul.
Értetlenkedni kezdtem. Kérdeztem is, de ő mintha nem akarta volna észrevenni, zavartalanul magyarázott tovább. Néha viszont úgy láttam, készül valamire, akkorára akarja mereszteni a szemeit, amekkora én vagyok; százhetvennyolc centis pupillákat akar. Mondani valami mást, vagy esetleg figyelmeztetni valamire. De lehet, hogy csak képzelődtem. Mindenesetre, otthagytam.
Körbesétáltam a hajóban, de nem kellett volna. Az összes turista, diák, gyerek, mind szlovákul kezdett el beszélni. A szomszédaink is, akikre viszont határozottan emlékeztem, hogy azelőtt németül társalogtak. Megijedtem. Ez mind az ő műve lenne? Nem, lennie kell magyarázatnak!
Közben megálltunk Pozsonyban, új utasok szálltak fel. Én visszaültem. A nordic walkingost néztem, miközben ő magyarázott. Leírtam magamnak a mondatot: Dort ist auf dem Flueka. Valami a Fluekán. Talán nem is Flueka, hanem Fluss, vagyis folyó! Igen, lehetne, hiszen németül kezdte el a mondatot. És ekkor beugrott még egy szó: rieka. Tudtam, hogy szlovákul folyót jelent. Akkor nem is ő tette ezt, hanem csak meglátott valamit a folyón?
Mikor felnézek a papírról, ugyanúgy beszél, de az arca, az arca olyan fájdalmas, valóságosan az, nem csak érzi, tudja is, hogy fáj.
Flueka, mondogatom magamban, és egyszer csak észreveszem: az öreg magyarul szól hozzám! Azt mondja, mindjárt Pest jön, készüljek, és azután is beszél, de semmi lényegeset. És a hajó! Mindenki magyarul társalog! Nyelvtani hiba nélkül. Tudom, hogy semmi sem oldódott meg, de megnyugszom. Hallgatom az öreget, míg Pestre nem érünk. A Streuselkuchen morzsáját csikorgatom a tányér tetején.
Leszálltam. Úgy emlékeztem, hogy leszálltam. Mintha a Duna pesti betonpartján lettem volna, de most mégis itt ülök. És a nordic walkingost figyelem. A papírra szlovákul írtam fel a mondatot: Dort ist auf dem Flueka.
