Általában azt gondolják, hogy Budapest nyugalmas hely, legalábbis ami az alvilági életet illeti. Persze léteznek rizikósabb helyek a magyar fővárosban is, de olyan slum-ok, mint amilyenek az igazán nagy városokban, New York-ban, Londonban vagy Párizsban találhatóak, nincsenek. Bűnözés persze létezik itt is, de aki nem megy a köztudottan rosszhírű negyedekbe, jó eséllyel elkerülheti a bajt. Jó eséllyel, mondom, mert teljesen kizárni a balsorsot életünkből nem lehet.
Sokan, akik e sorokat olvassák, talán arra gondolnak, hogy Budapesten a legnagyobb veszélyt a gondatlan (vagy tudatlan?) halandóra az utcai bandák, a drog dílerek, a szélhámos szajhák, esetleg a rugóskéssel felszerelt suhancok jelentik. Pedig ez csak a felszín, ha úgy tetszik, a szemét, ami a Folyó hátán úszik, és ha rossz napunk van, pont a mi csónakunk útjába sodorják a hullámok. Az igazság azonban a mélyben bújik meg: a nyugodt felszín alatt olyan áramlatok munkálkodnak, amiről szinte nem tud senki a városlakók közül.
Az igazságra, amiről szinte nem tud senki. Szinte, mert van pár tucat ember, aki legalábbis sejti, és néhány, aki tökéletesen tisztában van vele. Utóbbi csoportba beletartoznak azok is, akik a saját bőrükön tapasztalták meg azt, de beszélni róla nem beszéltek soha senkinek. Ajkukra nem a félelem vagy a téboly, hanem a Halál adta a némaság csókját. „Fecseg a felszin, hallgat a mély…”
Akkor hogy lehet, hogy mégis elindult a suttogás az utóbbi években, és egyre többen hallanak erről a hihetetlen dologról szerte a fővárosban? – tehetnék fel a logikus kérdést. A válasz egyszerű: az első csoportba tartozók (csövesek, dokkmunkások, matrózok, kurvák) természetükből adódóan pletykásak, és a pletykákra tavalyelőtt felfigyelt egy oknyomozó riporter (nevezzük Jánosnak), aki megpróbált utánajárni a mendemondáknak. Amit tudunk (vagy tudni vélünk) főleg tőle tudjuk. Nézzük tehát, mi az igazság!
Állítólag a magyar fővárosban nem egy, hanem két Duna folyik. Az első, a szürke (vagy kék) a mindenki által ismert folyam, ám a második, a rejtett, a titkos folyó vize fekete. Fekete, mert a város minden szennye és bűne ömlik belé öreg, elnyálkásodott csatornákon és ódon, elfeledett kutakon keresztül. A WC-ben lehúzott aranyhalak, az utcagyerekek által halálra kínzott macskák, az illegális abortuszklinikákon elkapart magzatok. Az eltitkolt és eldobott csecsemők. A kirabolt és meggyilkolt polgárok… Előbb-utóbb mind ebben a lassan hömpölygő posványban kötnek ki. És amikor megérkeznek, már várják őket…
Várják őket azok, amik a Fekete-Dunában élnek „már száz ezer éve” (ahogy a költő is utal rá), amik itt voltak, mikor az első emberek megérkeztek a Kárpát-medencébe, amik túlélték a keltákat, rómaiakat, hunokat, avarokat… S valószínűleg a magyarokat, talán az egész emberiséget is túl fogják élni. Furcsa, borzongató szerzetek ezek. Rejtőzködnek a Nap és az emberek szeme elől, a meder iszapjában álmodják sötét, idegen álmaikat, és a vízbejutott szemétből élnek. A hulladék, az állati és emberi tetemek azonban nem elégíti ki teljesen étvágyukat: élő prédára vágynak.
Az évezredek során törékeny egyensúly volt a felszínlakók és a Fekete-Duna népe között: druidák, sámánok, papok próbálták a víz alatti világban tartani őket, míg amazok minden eszközzel megpróbáltak kitörni onnan. Olykor árvizet duzzasztottak, olykor együtt táncoltak a boszorkányokkal a Gellért-hegyen…
Napjainkra azonban meggyengült a spirituális gát, és a 4-es metró alagútjának fúrása felébresztette a mélységlakók nagyjait öröknek hitt álmukból… És már a felszínre is feljárnak a téli éjszakákon! Hajléktalanokat, prostituáltakat ragadnak magukkal, és legutóbb egy francia diáklányt is, amire végre felfigyelt a közvélemény is! De az igazságra még nem derült fény, és az idő egyre fogy. A történetet kitalációnak vélik, és aki kitart mellette, mint ahogy a riporter, János tette, elmegyógyintézetbe kerül. A veszély azonban egyre nagyobb…
De most befejezem, mert osztják a gyógyszereket.