Ködös, őszi pirkadatkor, amikor még Magyarország szívében Budapesten, számtalan híd közül is a Szabadság hídon, sétált egy asszony és egy 11 éves forma fiúcska.
Lépteik koppanását szinte azonnal elnyelte a sűrű köd, mely, mint egy áthatolhatatlan fehér fal vonta körül őket.
A fiúcska félve húzta össze magát és szíve nagyokat dobbant, mikor a sűrű ködből hirtelen egy turulmadár bontakozott ki. A turulmadár számára félelmetes volt, gyakran megjelent zavaros rémálmaiban.
Az asszony látva fia egyre növekvő félelmét kétségbeesetten keresett agya elrejtett zugaiban valami monda, legenda után, amelyet még a nagyapja mesélt el neki, aki hajós volt a Dunán. Kétségbeesett kutatását fia reszkető kérdése szakította félbe:
- Anya, mi ez a hang?
- Ezek a bóják, drágám. – magyarázta az asszony. – A folyó, ahogy hullámzik, mozgatja a bójákat. A bóják meg a láncot húzzák, amelyekre rá vannak kötve.
- Szi-szirének?! – kérdezte ijedten, miközben körbe-körbe pillantgatott, de csak az áthatolhatatlan ködöt látta maguk körül.
- Nem, fiam, szirének nem léteznek. A Duna áramlatai mozgatja a bójákat és hoz létre örvényeket a hidak alatt. – látva fia remegését magához vonta és átölelte.
- Tudod, mikor annyi idős lehettem, mint te, egy csillagos éjszaka ezen a hídon sétáltam. Sétálásom közbe lenéztem a Dunára, amely sebesen áramlott, mint most is, megtörve ezzel a csillagok tükörképét.
Az apám és a nagyapám óvra intett mindig, hogy nehogy belenézzek mélyen a víz mélységébe, mert akkor elfog a vágy, hogy beleugorjak. Azt mondták, hogy ha valaki mélyen belenéz a víztükrébe, hirtelen kizáródik a külvilág hangja, zajai és csak te vagy. Te és a hang.
Ez a hang az, ami ilyenkor felszáll hozzád a vízből. Azt suttogja, hogy ugorj és ugorj, nem lesz baj. Mire észbe kapsz, már a korláton állsz. Ez a hang a szirének hangja, ahogy sokan is mondják. Én csak vágynak nevezném, a szabadság vágyának. A hang után az örvények jönnek. Elszédítenek, elcsábítanak. De sose engedj nekik édes fiam. Hazugok és csalók, csak a vesztedbe hajtanak.
A nagyapám azt is mondta nekem, hogy szirének már nem léteznek a Dunában. Már nem. Mert, ahogy a híd épült és lerakták alapjait a szirének maguk közt úgy tanakodtak, hogy ha el is üldözik őket vagy el is pusztítják őket ezzel, mégis végig itt maradjanak a híd részeként.
A nagyapám azt mesélte, hogy amikor az építészek és a munkások szinte teljesen kész voltak a híddal, hirtelen vihar keveredett, a folyó vadul hullámzani kezdett, akkora hullámok képződtek, hogy feltörtek a híd felszínére, és sokakat a mélybe taszítottak. Majd sűrű köd ereszkedett rájuk, de akkora, hogy nem hogy mást, de még magukat sem látták.
Mikor a túlélők körül felemelkedett a köd, elcsendesedett a folyó, eliramlottak a felhők, megpillantották a nap vöröses árnyalatában a turulmadarakat. Félelmetesek és mégis csodaszépek voltak.
Onnantól kezdve a madarak felcsábították a hídra, majd bele a mélységbe néhány szerencsétlen embert. Ez addig ment, amíg meg nem haltak azok a munkások és építészek mind, akik a hidat készítették.
Mikor beteljesítették bosszújukat nem mentek el, mert megszerették a hidat. Őrzik a hidat, míg a modern világ fel nem őrli azt és néha-néha a hídon sétáló emberek fülébe suttognak egy-egy szót.
De ez csak legenda, drágám. A turulmadarakat az építészek rajzolták le a tervrajzba, a múzeumba meg is lehet ezt tekinteni.
A mélység pedig, sajnos, minden embert vonz.
Az asszony hirtelen elhallgatott, majd körülnézett. A sűrű köd felszállt, alattuk lágyan ringatóztak a bóják, a nap bevilágította az egész hidat.
A turulmadarak pedig inkább barátságosan néztek le rájuk, mint bosszúszomjasan.
- Mondd, fiam, szerinted úgy tekintenek le ránk, mint ha átváltozott szirének lennének? Meg egyébként is… Szerinted, hogyan tudtak oda felmászni az uszonyaikkal?
A fiú csengő kacaja az egész hidat szebbé varázsolta.