Nagyfalut szel ketté a Duna. Szemközt két egyetem néz farkasszemet. Én csak az egyikről tudok beszámolni, lévén, hogy csak egyet voltam képes végigjárni, azt is alig, és ez is hét évembe telt. (Morog is miatta anyám rendesen mind a mai napig.)

Rebesgetik, hogy a régi sóhivatal melletti csodapalota tonnaszám bocsájtja ki magából a futószalagon érkező diplomásokat. Sok egyebet rebesgetnek még a tömeges testre szabást hirdető helyről, de most emlékezetem pókhálófoszlányait kifeszítve próbálom felvázolni az intézmény emberképét, bánásmódját, egyszóval magát a rendszert. Rend az nincs, de szorgos munkával iparkodnak szertelenné, érdekkapcsolatok hálózatává tenni a hallgatók közötti beszélő viszonyt.

Alapozó stúdiumaink egyike során megtanultuk, hogy mi, emberek, hihetetlenül önérdekkövető, racionális és haszonmaximalizáló lények vagyunk. (Ígérem, igyekszem több szakszóval nem bombázni kedves olvasóimat.) Létünk célja a fogyasztás, legyen szó bármiről, helikopterről, zseblámpáról, hegyibicikliről, nőkről (férfiakról ), nem kívánt törlendő / megfelelő aláhúzandó. Mindezeket hallva az ember még elsősként felhördül, hogy kérem, én hiszek a barátságban, őszinteségben, szép tiszta érzelmekben, abban, hogy az emberek alapvetően jók, vagy legalábbis azok is tudnak lenni, meg különben is, rengeteg csudajó dolog van ezen a világon. Legkésőbb másodév végére azonban megroppantja az emberek gerincét a gépezet.

Az egyetem kultikus találkozóhelye a korábbi névadó, a szakállas M. bácsi szobra. Itt lehet szotyizni, könyvek, kockás (bocsánat, négyzetrácsos) füzetek, gondolatok cserélnek gazdát. A diplomámat is ebben az aulában vettem át. Miközben az esküt mondtuk, csöppet változtattam a szövegen. Mivel már az első egyetemi évem után úgy döntöttem, hogy nem a fogyasztói társadalmat, hanem valami egészen mást szeretnék építeni, a sablon esküséma helyett a Megtartó és Megváltó Jézusnak fogadtam örök hűséget (közeli rokonai Yesuának hívták, amikor a földön élt).

Már az is megér egy misét, ha elárulom, hogy szivárgott be mégis a Kapcsolat az életembe. Az egyetemen volt egy házaspár, akik papír-írószerboltot üzemeltettek. Ebben nincs semmi különös. A történetet az teszi legendássá, hogy az Örömhír shop gazdái egyenesen Koreából érkeztek, egyetemi misszióra. Munkájuk az én esetemben nagyon jól sikerült. Azóta sem értem, hogy élhettem a Kapcsolat nélkül. Szeretem a transzcendenciát. Egy ilyen földhözragadt szakmában, mint amit választottam anno, nagyon megosztja az embereket ez a kérdés, hogy kell-e, szabad-e, lehet-e, egyáltalán érdemes-e ilyesmivel foglalkozni. Szerintem igenis lehet, sőt kifejezetten élet-halál kérdése. Szó szerint!

Azóta is mosolygok, ha a Duna-parton koreai misszionáriusokat látok, amint héber dallamra angol szöveggel próbálnak evangelizálni magyarokat. Ki tudja, még a végén sikerül nekik…