„Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna gyõzi s adja még.”
Arany János: Híd-avatás

Este hét óra volt. Alkonyodott. Az ég gyönyörű rózsaszínes-lilás színekben játszott, a levegő friss volt és minden olyan nyugodtnak tűnt. Annak ellenére, hogy ez volt az első igazi szép, tavaszi nap a városban, már csak néhány ember lézengett az utcákon és autók is csak ritkán tűntek fel az utakon.
- Hűvös van. – mondta egy középkorú nő férjének. A Margit-szigeten sétáltak már órák óta körbe-körbe. Mióta befejezték a híd felújítását és a tavasz is beköszöntött, egyre több időt töltöttek a szigeten. A parton kicsit erősebben fújt a szél, de a levegő olyan tiszta volt, hogy szinte már gyógyító volt.
- Fázol? – kérdezte a férje.
- Egy kicsit. – válaszolt a nő. – De maradjunk még. Olyan jó itt.
- Biztos? Nem vagy rosszul? Biztos nagyon kimerültél. Egy kicsit sápadt vagy. Ne menjünk haza? Már úgyis esteledik.
- De, menjünk. – mondta a nő beletörődően. Unta már a sok aggódást, a sok ápolást, amelyet a férjétől kapott az elmúlt időszakban. Nem egészen három hónapja volt, hogy súlyos és visszatérő tüdőgyulladása miatt kórházba kényszerült, majd orvosa egy halom vizsgálat után falfehér arccal, komoran ült le vele szembe. Azonnal tudta, hogy valami baj van. „Nagyon, nagyon sajnálom” – mondta az orvos és elmagyarázta, hogy már nincs mit tenni. A hátralevő pár hónapra csökkenteni tudják a fájdalmait, de mást nem tehetnek.
A nő először nem értette, mi történik vele. A férje lelkileg teljesen összeomlott, napokig nem tudott a feleségére nézni anélkül, hogy el ne sírná magát és folyton azt hajtogatta, hogy ez csak egy rossz álom. Felkeresték az összes híres, elismert orvost, de a műtétet egyikük sem akarta vállalni, akkora volt a daganat. A sok herce-hurca után a nő nagyon legyengült, állapota súlyosbodott. Lefogyott, kezei remegtek, arca sápadt volt és felkelni sem tudott már segítség nélkül. Gyengesége annyira elkeserítette, hogy egy álló hétig nem volt hajlandó senkivel se beszélni, a férje napi háromszor ételt adott neki, a nap többi részében pedig olvasott.
Nem akart meghalni. Még élni akart, de tudta, hogy ez nem lehetséges. Nagyon félt. Nem is igazán a haláltól, az csak egy pillanat és utána vége. A fájdalomtól, a hosszantartó szenvedéstől rettegett. Ahányszor csak elképzelte, hogy magatehetetlenül fekszik és senki, de senki nem tud rajta segíteni, ahányszor csak eszébe jutott, hogy milyen kevés maradt neki az életből, zokogni kezdett. Páni félelem tört rá, ahányszor csak arra gondolt, hogy mennyi mindent nem tett még meg az életben, amit szeretett volna, mennyi lehetőséget szalasztott el. Igaz, már nem volt fiatal, 56 éves, de azért öregnek se érezte magát. Aztán elhatározta, hogy kezébe veszi a sorsát.
Már a Margit-hídon voltak, amikor a nő hirtelen megtorpant.
- Mi az, drágám? – kérdezte a férje.
- Most akarom. – mondta a nő komolyan.
A férje elsápadt. Nem gondolta, hogy valaha is elérkezik ez a pillanat. Megfogta felesége kezét és ezt kérdezte:
- Biztos vagy benne?
- Igen.
Percekig csak nézték a Dunát, hullámzása megnyugtató volt, s egészen kiszakította őket a valóságból. A város még kihaltabb lett, az utcai világítást felkapcsolták már. A város, ahogy a Dunán visszatükröződtek a fényei, gyönyörű volt. A nő, miközben férje kezét magához szorította, megfogta a korlátot és kimászott a külső párkányra. Férje követte. Becsukták szemeiket és mélyeket lélegeztek, a hűvös szellő simogatta az arcukat és minden olyan békés volt. Leugrottak.
Tíz perccel később megérkeztek a mentők, majd a tűzoltók is odaértek. Pár perc alatt sikerült kimenteni mindkét testet. A nő akkor már rég halott volt, nem tudták újraéleszteni. A férfit viszont sikerült megmenteni. Magához tért. Először nem értett semmit. Hol van? Miért vizes a ruhája? Aztán oldalra nézett, meglátta a feleségét, ahogy ott feküdt, sápadtan és gyönyörűen. Minden eszébe jutott. Egyedül maradt.