Fáradt volt nagyon. Napok óta nem aludt. Nem tudott. A Duna miatt. A Duna ott kanyargott a gondolata legmélyén és mosta, mosta az agyát megállás nélkül.
A Gundel éttermet elhagyva megállt az Állatkert előtt és csodálkozva nézett maga elé.
Mit keres itt? Lenézett a kezére, ahol meleg szorítást érzett. Egy kisfiú fogta azt és lelkesen nézett vissza. Másik kezében egy női kéz melege. A felesége.
Kisebb sorbaállás után bementek.
Fóka vagy elefánt?
És elindultak jobbra, de talán balra, nézőpont kérdése.
Ketrecét rázva önkívületben üvöltött egy rohadt büdös majom. Felhívva magára a figyelmet. Élelmet követelt. Biztosan nem iszik alkoholt - gondolta, mert szagra csalhatatlan jelenlétét adták hajléktalanok ottlétüknek, de mégsem ők árasztották, hanem az emberszabású. Itt születhetett, vagy a Margit híd alatt. Mindenesetre létezésének ebben a szakaszában tudatosan és szocializálódva a hely szelleméhez végezte zárásig zajló műsorát.
A zsiráfok előtt elhaladva egy kisebb csapat aranyhal húzott el mellette, amiben nem talált semmi meglepőt, csak fia és felesége kapott utánuk és markoltak meg egyet-egyet.
Az egyik félénken pislogott, a másik meg agresszívan vicsorított és torkaszakadtából kiabálta, hogy azonnal en… tovább nem hallotta, mert fia a szájához emelte a hal száját és elkezdte felfújni, mint egy léggömböt. A felesége szintúgy. Mikor akkorára nőttek, mint egy léghajó kivette farzsebéből a kosarat, amiben kényelmesen elfértek hárman, és a köteleket, majd felkötötték a lebegő állatokra, beugrottak és már emelkedtek is.
Csodás kép tárult eléjük az Állatkertet szegélyező vasúti sínekről és a tevék szomszédságában sárgálló tömeglakás ablakaiból integető lakók irigykedő alakjairól.
Előttük a Duna vonala, ahogy kilépett az agyából és fülén keresztül kicsordult. Bebújt a hidak alá, elárasztva a folyómedret, mely alatt a kettes metróban utazó bálna megérezve a víz illatát és a reményt, hogy eljuthat végre a „nagy álom” tengerbe a vészféket meghúzva azonnal felúszott a frissen ömlő áradatba és játszva ugrándozott. Már úszott is, úszott délre, délre. A feje búbján kifröcsögő víz hangja mellett, „thenghher” sóhaj is elhagyta az irgalmatlan állat nyílását. Két lesifotós le is kapta az utolsó hangfoszlányokat a Lánc hídról, amint irgalmatlan sebességgel tépett alattuk a hústömeg. A Gellért hegynél a boldog cet vígan csapott farkával kettőt, ezzel meg is töltve a török csapatok kivonulása óta üresen kongó medencéket.
A hirtelen támadt szélben elvesztették barátjukat, és a Margit sziget felületén lüktető kígyóként tekerődző futók, és a parton monokiniző hatvanas, hetvenes éveiket taposó jobb időket látott hölgyek teste tükröződött az izzadt kajakosok által megtört víz tükrében.
Tudta, hogy ez az egész nem lehet valóság, hanem csak agya terméke, melybe befészkelte magát a Duna. Elöntve Budát és Pestet bizonyos határok között. Mégis elérzékenyült és magához ölelte egy csókra kedvesét és fiát, mikor megpillantotta, ahogy utat tört a Duna a Visegrádi-hegység és a Börzsöny között.
Az idillt egy arra haladó helikopter rotorjának dübörgő hangja végezte ki. Fia a tetszésének forgó kézmozgással adott nagyobb nyomatékot, melynek során olyan örvényt kavart, hogy sebesen haladt a folyó a rómaiaktól elhagyott város felé.
Itt lazítottak egy kicsit a köteleken és az ijedten pislogó aranyhal végre meg tudott szólalni.
„Kedves uram, igazán nagy örömömre szolgálna, ha kiszívnák valahogyan felpuffadt testünkből ezt a rengeteg levegőt és elengedne minket.
Cserébe megszabadíthatom önt a fejében kavargó folyam végzetes eluralkodásától, visszanyerheti józan ítélőképességét, és ehet végre egy jó kis halászlét Szegeden, a Tisza partján.”
A mellényzsebéből előkapott egy undruckminderert, kiszívta a levegőt a halakból, közben lassan ereszkedett. Amint talajt ért a lába, elengedte őket. Abban a pillanatban egy kis kertben találta magát Szeged belvárosában és bográcsban halászlevet kavargatott. Kezében fakanál, másikban bor. Az asztalnál felesége és fia. Fejében nem kavargott a Duna többet. Egyre tudott csak gondolni. Tisza.
