Zoltai evezőlapátja belecsobbant a vízbe, a vége apró örvényt vetett, a bársonyos fény megtört a barnás fekete vízen, a hajó orra a part felé fordult lassan, aztán keresztben megállt a holtág vizén. A többiek sem húztak tovább. Ő volt a vezető. A legjobb, a legidősebb. Még két kör van, hé, kiabált át a harmadik hajóból a kis Jelinek, nem túl határozottan, lévén ő csak harmadik lett az országoson, kajak kettesben is csak második. A hajón van valaki, mondta akkor Zoltai a többieknek. Felmegyünk, tette hozzá, s a kikötött, rozsdás kirándulóhajó felé kormányozta a kajakot. Ezerszer eleveztek már mellette, tízezerszer, tavasztól késő őszig. Sosem tűnt érdekesnek. Egy kiszolgált, koszos fehér vasdarab. Rozsdás kabinablakok. Korhadó deszkák a taton. Az is igaz, hogy eddig sosem láttak senkit a fedélzeten. Jelinek lépett ki először a partra, aztán Zoltai, aztán a többiek. Nézték a dögöt. Sajnálat nélkül. Festék és dízelolaj szaga volt. Átérzett az iszapszagon. Egy darabig még álldogáltak a nyúlós, zöldes sárban, aztán Zoltai elindult a kikötő-fedelézet felé. A többiek utána, óvatosan, bátortalanul. Zoltai leakasztotta a láncot, és fellépett a hajó oldalára. Nyikorgott talpa alatt a fa. Egyenesen a hídra ment. Megállt a kormány előtt, onnan nézett előre, az orrba. Aztán mi lesz, mi lesz, ha a mester észrevesz, kérdezte Jelinek. Nem vesz, mondta Zoltai, és megfordult. Félsz, zsíragy, kérdezte kötekedve. Dehogy félek, mondta Jelinek, és közömbös arccal kiköpött. Szúrom a bulit! Akkor jó, vágta rá Zoltai, mert ezeken a régi hajókon sok minden megtörténhet. Bármi, megtörténhet, tette hozzá jelentőségteljesen. Ezen, ugyan már, röhögött fel Balkai, ezen már akkor sem történik semmi, ha elviszi az áradás.
Az Öreg úgy lépett mögéjük, hogy észre sem vették.
A nagyapám állítólag egy ilyen hajót vezetett, szólalt meg akkor Kárpáti, egy zömök, nyakas gyerek, aki mindig tódítani szokott, hát most se vették komolyan, csak nevettek. Talán éppen ezen, mi, kiabálták és röhögtek közben meg a vörösödő Kárpátit taszigálták. Mért nem véded meg magad, Kárpáti fiam, szólalt meg akkor az Öreg a hátuk mögött. Ti meg, matrózok, hová képzelitek magatokat? Ez egy hajó, nem játszótér az isten verje meg! Reszelős hangja volt, mint a régi alkoholistáknak. Az arca is reszelős volt a borostától. Ne nézzetek már ilyen marha módra, mondta aztán mérgesen. Mit kerestek itt? Hát csak, kezdte Zoltai, egy embert láttunk kóvályogni ott a kabinsoron, a vasmacska essen belé fater, a szívbajt hozta rám! Vasmacska mi, röhintett az Öreg. Attól már vagy valaki, hogy vasmacskázol nekem? Húzzatok el innen hamar! Ez már az én hajóm. A kis Kárpáti gyerek nagyapjáé volt, de miután fel akarta hozni azt a bombát és meghalt, Isten nyugossza, ez már az én hajóm. Mind a Kárpátit nézték. Én mondtam, vágjátok, frankón a nagyapámé volt, pedig csak azt hittem etet vele az anyám, hogy az apja így meg úgy, de nagy menő volt! Hogy legyen családképem, vágjátok?
Jó ember volt a nagyapád, mondta az Öreg. Jó hajós. Visegrádig ment ezzel a bárkával, a Várig. Ott ismerte meg a nagyanyádat is. Az meg a vendéglőben dolgozott, mindjárt a kikötő mellett, mondta? Dehogy mondta! Csinos nőcske volt. Nekem is tetszett. De hát én csak másodtiszt voltam. És szinte még gyerek. Na, takarodjatok! Hogy volt azzal a bombával, kérdezte Jelinek halkan. Sok a titok a vízben, fiam, mondta az öreg, és már lökdöste is őket kifelé. Héló, héló, kiáltott fel Kárpáti, az anyám nem mesélt semmiféle bombáról! Mondja csak el, mi volt vele! Az öreg megállt, tűnődve elnézett Óbuda felé, mintha a templomtorony óráján nézné, hogy mennyi az idő, belekezdhet-e, aztán bólintott, csak úgy maga elé, magának, bíztatás gyanánt, aztán benyúlt barna, olajpecsétes zakója belső zsebébe, és előkapirgált egy pakli cigit. Az úgy volt, kezdte, míg szipákolva rágyújtott, úgy volt, hogy nagyapád szeretett innen a hídról fejest ugrálni a vízbe... Innen, döbbent meg Zoltai, innen nem lehet! Lehet, mondta az öreg. Csak hát, kell hozzá izom is, nemcsak duma, morrant rá az Öreg. És..., türelmetlenkedett Jelinek. Nyughass már, reccsentett Jelinekre is a bagója mögül. Szóval, szeretett ugrálni, aztán szerette a régi történeteket is, a háborús eseteket. Így hallotta azt is, hogy negyvenötben belezuhant egy repülő a Dunába a Szentendrei-sziget felett. Egy orosz bombázó. Talán a gázgyárat bombázták, onnan fordult Vác felé. Aztán elnyelte a víz... Ha igaz. Nagyapádnak meg kedve lett megnézni közelebbről. Ezerkilencszázhetven áprilisa volt, talán éppen a negyedikei ünnep után... Az öreg elhallgatott. Elkapta egy örvény, egy emlék húzta lefelé, forgatta a múlt, ő meg csak hagyta, hogy levigye teljesen. A srácok is hallgattak. Ez új volt nekik, még Balkai sem tudta, hogy ünnep volt negyedikén. A késő délutáni nap lassan csordogált lefelé az égről. Egészen átitatta a lakótelep házait. Szívták magukba, mint a szivacs. Még az óbudai, öreg templom is átivódott vele. Zoltai a fénybe nézett, és hunyorogva próbálta a híd és a víz között a távolságot megállapítani. Na, szólalt meg akkor Dózsa, volt az a repülő vagy nem volt, amit a nagyfater keresett? Visegrádról jöttünk, utas nem volt a fedélzeten, folytatta az Öreg. Csak az ötvenhat főnyi legénység, ebből négy pincér, köztük a nagyanyád, fiam. A nagyapád a Szentendrei-szigetnél leszólt a gépházba, hogy akkor megállunk. Ilyen még nem volt! De olyan se, hogy ne azt csináltuk volna, amit a nagyapád parancsolt nekünk. Lassítottunk, a nagyapád meg kinavigált a part felé. Sekélyebb ott a víz, vigyáznia kellett, hogy a homokra ne üljünk. Látni akarta azt a roncsot. Az is lehet, hogy a bombát akarta felhozni, ha volt a gépen egyáltalán, ha gép volt egyáltalán... Sok a titok a víz alatt... Talán még római, meg Árpádkori katona is van az iszapban... Talán csak egy jó nagy merülőforraló nincsen, hogy levest főzzünk belőle, mi?! Talán az a repülő is ott volt... Isten tudja... Hordja, gyártja is ez a folyó a történeteket... ő meg mindbe' hitt... Kilépett a híd elé, ledobta az egyenruháját, lekiáltott nagyanyádnak, hogy "szeretlek", aztán ahogy mindig szokta... ugrott... Szépen tudott ugrani. Feszes háttal, nyújtott karokkal. Úgy nyelte el a víz, mint egy szöget. Hullámot se vetett. Hát, így volt az, fiam... Az Öreg mélázva bambult maga elé. Kidobta magából az emlékezés. Kárpáti meg nem tudta, mit kéne éreznie, büszkeséget agy bánatot, azért csak nézett maga elé némán, kicsit megilletődve. Lehet, nem is igaz, rántotta mega a vállát Dózsa. Repülő a vízben? Már régen kivették addigra, ha volt benne... Frankón hülyeség! Én nem tudom, mondta az öreg. De a nagyapád ott van... valahol... sose találtak rá. Mondom én, gyártja ez a víz a meséket, mint a régi Hajógyár a gőzösöket. Te elhiszed, fordult Jelinek Zoltai felé, de Zoltai már nem állt ott, ahol az imént. A kormányosfülke ablakán át, a lucskos, aranyló napsütésben valamelyest még látni lehetett, ahogy a híd szélére állt. Ledobta pólóját, aztán kiegyenesedett. Megfeszítette a hátát, majd lendületből elugrott a szelíden hullámzó dió zöld víz felé. Annyit se csobbant, mint egy evezőlapát...