Azt mondták, illik belemenni, muszáj lábalni, megjárni, megtalpalni néhanap. Amikor, mondhatni, nincs már hová. Hovatovább nincs miért. Amikor az ember olyan fiatal, hogy minden pillanatról úgy elmélkedik, mintha az volna az utolsó - az utolsó csepp, mely azonban nem végzetes fölöslegként mutatkozik, miáltal kicsordul a mód nélkül töltögetett edényzet folyadéktartalma, hanem mi beteljesülésével és elcseppenésével éppen az addig feltöltött emlékezet kiüresedését, az örömök nyomtalan eltűnését idézi elő, mi így tehát maga az élet és az éppen elfogyasztott borok teljes és következetes passzívuma, gyötrő hiátusa. Ez volna tehát az utolsó csepp a pohárban: maga a semmi. Fiatalemberek gyakran kerülnek át a semmibe. Ilyenkor bele kell menni a folyóba – nem is tudni mióta, de elterjedt ez a szokás, amint az a legenda is, hogy a Főplébánia templomot arrébb tolták a híd építésekor. Talán a megtisztulás, talán maga az ujjászületés rítusa jelent meg ezekben az éjjeli, hajnali suicid mutatványokban. A kocsmák olyankor már mind bezárva; az éjjelt-nappallá tevő kisboltban sem kapni utánpótlást reggelig, nincs semmi, ami ébren tartana… Így múlik el az élet, sic transit gloria mundi, elúszik, ahogy egy magányos ladik a Sziget előtt, ahogy a tintatócsában a papírhajó, ahogy rövid levél az üvegben a Fekete-tenger felé - egyszer mindenki útjára indítja a maga palackpostáját, akárhogyan is. Ilyenkor szoktak nekimenni a folyónak, nekiszaladni, nekiveselkedni, nekibátorodni. Mert mindennek vége van. Az előadásnak, az éjszakai próbának, a jó hangulatnak, az utolsó csóknak, már könny se jön, hiába akarna bőgni az ember, ha nem is túl férfias az ilyen, bor meg pláne nem jön, kiapadt, kiszáradt az ember, talán azért merészkedik bele a vízbe, mert úgy érzi, annak is vége van, bármilyen rejtélyes is a folyók lélektana, egyszer elmegy az utolsó hullám, és az is véget ér, marad az iszap, az isten sem lehet bőkezű annyira, hogy ne legyen a folyóknak is vége valamikor. Egymást követő estéken gyakorlatilag az egész színész évfolyam mindegyik tagja megtalpalta már a Dunát. Kitrappoltak a Vas utcából, át a Felszabon - ez még mindig az, annyi víz nem folyt még le, hogy ne annak a múltnak az uszadékába kelljen belekapaszkodnia annak, aki a nyolcvanas években volt kamasz, vagy az uszadék múltjába markol bele, ennek az elsodort, hordalék embercsapatnak az egykori álmaiba -, onnant le a híd lábához, a nemzetközi Hajókikötő mellé, a hetedik lépcsőre, ami stabil beidegződése a folyónak, lévén általános időjárás mellett a Duna mindig pont addig ér. Ott aztán vége, úgy mondták, minden mindegy, még az is, hogy nyirkos, szeles az idő, bolond, szeszélyes, nem is csoda, hisz tavasz eleje volt mindig, érdekes, minden alkalommal, még nyáron is, itt mindig csak tavaszodott, fújt a szél, az is tavaszi, őket elárasztotta a boldog vége hangulat, miszerint elmúlt minden, amiért még ma művésznek lenni érdemes, ma, máma, a holnapról már ne is beszéljünk, az akkor ért véget, amikor elkezdődött a tegnapi olvasópróba, így tehát lehet vidáman és valami átfűtött lélekkel belemenni a végbe, az élet végébe, víz végzetébe, ami még éppen elsodorja az embert, mielőtt utánpótlás hiányában, amint az ifjúi hit, elapad és visszavonul a tenger felé, csak azt a hét lépcsőt kell lemenni halkan és elszántan, mintha rétorként az aréna kőlépcsőin a szkéné felé, mintha Hamlet és Júlia vagy egyszerűen csak Attila és a dinnyehéj, egyszóval hét lépcső csak, s kiderül, van, bizony van happy end még a magyar színpadon! Kész divat lett ebből! Festők, szobrászok, írók is lejártak néha. Hol ez, hol az járta meg a vizet. A hetedik lépcsőnél már nyakig ért, ha hullámzott egy fáradtan, olajos lassúsággal elvonuló uszály nyomán, még az ember szájába is belecsapott. A cipőjük orra még elérte az utolsó lépcső peremét, még megkapaszkodtak kicsit, megfeszített izommal, a karjukkal meg tempóztak is hátrafelé - a víz meg csak jött, nem akart vége lenni, tolta volna a drámai hőst tovább a tenger a felé. Magzatvíz, magzatvízpart… Akkor persze valaki mindig észbekapott a rakparti betonon, és üvöltve a másik után rohant. Belegázolt a hét lépcsőnyi történelembe, az utolsón, mellig érő vízben megállt, és karjait kinyújtva grabancon ragadta a menekülőt. Fentről olyan apró volt a fejük, mint egy úszó, valami horgász damilján, aki a part mentén snecire vár. Lebegtek azok a fejek, kotyogott az álluk a felcsapó hullámokon. Talán még beszéltek is, de az már nem hallatszott fel, két néma ballon süllyedt, emelkedett, mint valami bóják, amíg a feljebb álló át nem nyalábolta a másikat, s nem rángatta fölfelé a grádicsokon. Akkor aztán lett nekik testük megint. Négykézláb, tétován másztak két lépcsőfokot, mint ahogy a ma születettek mozognak, ott leültek, pihegtek, a cipőjük még a vízbe ért, néha a fenekük is, mikor, hogy mennyit másztak, mire volt erejük még az alakítás után. Nézték a vizet. Csodálatosan nedves fénye volt. Mint egy kisírt női szem, amire különösen jóleső volt rámerengeni abban a tavaszi hűvös hajnalodásban, amiben az előző nap valóban véget ért. Másnap aztán mások jöttek. Mások mentek bele és mások mentettek másokat. A végén már csak reggeli sétának hívták ezeket a vízben járásokat. Ahogy Szophoklész elsétált a Szimón cipészműhelyébe, ők úgy a Dunára jártak. Sztanyiszlavszkijból nyomták vagy csak kíváncsiságból? Mindegy is - mély ez a víz, tele van örvényekkel, különösen a jelentősebb főszerepek vagy irodalmi esztétikák körül, ott megbokrosodik, és a folyásiránnyal ellentétesen áramlik tovább, néha métereket, évtizedeket is, az is lehet, hogy ezért nincsen vége soha, mert néha mindkét irányban egyszerre folyik, mint ama bizonyos "gyűlölök és szeretek" kezdetű verssorok; néha meg úgy tűnik, hogy áll, mint valami felmosott, fekete színpad, és valóban át lehet rajta gyalogolni az orkesztrától a horizont-függönyig, jelen esetben a Nagyboldogasszony Főplébániától a Batthyány téri csarnokig, ahol jól esett a sör az efféle próbatételek után. Azt a hét lépcsőt, ahogy hírlett akkoriban, mindenkinek át kell egyszer úsznia. A Dunát is meg kell járnia annak, aki múltjában megtisztulva még remélni akar.