Szóbeszéd járja egy vándorról. Egy hosszú, loncsos hajú emberről, aki szájharmonikájával járta végig a partot Budapesten. Érintve a hidakat, érintve az embereket.

Gyakran álldogált magában és csak játszott. Szólt hangszere szomorú dallama. Néha megálltak mellette. Dobtak egy-két érmét a koszos sapkájába. Néha kisebb csoport vette körül. Ilyenkor verset vagy monológot is mondott. Valószínűleg színésznek készült. Tényleg itt a helye a magyar kultúra egy részének? Kidobva a folyó mellé, hogy a víz elmossa és tovább vigye külföldre?

William, nevezzük így hősünket sosem hitte volna, hogy lesz még ember, aki megérinti. Megfogja valamivel. Szomorú vasárnap! Hallotta a határozott kérést. Felnézett és egy idős, szürkés szempár tekintett vissza rá. Volt benne valami megmagyarázhatatlan. Talán a bizalom? Talán még mindig élő hit? Hát felcsendült a dal. A szemek könnybe lábadtak.

Ettől a naptól kezdve a hozzájuk tartozó kedves arc megjelent mindennap. Mindig ott hagyott egy-egy fillért. Ugyan semmit sem érnek mégis ezek jelentettek a legtöbbet az előadónk számára.

Kis idő elteltével szóba is elegyedtek. Meg tudtak egymásról sok mindent. Kiderült, hogy az öreg hölgy valamikor maga is énekelt. Vannak gyermekei, unokái mégis épp olyan magányos, mint a harmonikás. A családja másik városban él vagy épp külföldön. Alig látja őket egy évben egyszer vagy kétszer.

A kedélyes csevegések lassan átcsaptak mély, több órás beszélgetésekbe. Közös teázásokba egy-egy hídfőnél. Az asszony szívesen készítette a gondosan becsomagolt vacsorára valót, ami időről időre visszalopta az otthon melegét már régen kiüresedett férfi életébe.

Évekig ment ez így, amikor egy napon nem jött többet a nő. William sírt, gyertyát gyújtott érte és napokig nem játszott semmi mást, csak a Szomorú vasárnapot.

Aztán egy fagyos decemberi vasárnap reggel megállt előtte egy szőke, magas, szikár alak. Ugyanazok a szürkés szemek néztek vissza rá, csak még élénk lobogással tekintetében. Rögtön felismerte a férfi, hogy ő jótevője valamelyik lánya lehet. A nő nem szólt semmit, csak a William kezébe adott egy névre szóló, gravírozott érmét, majd sarkon fordult.

William zokogásban tört ki. Este volt mire révületéből magához tért. Elhatározta, hogy még ma éjszaka elköt egy csónakot és átmegy a túl partra. De nem talált egyet sem. Így el kezdett deszkákat gyűjtögetni. Hetek alatt mindent összegyűjtött, ami kell egy csinos kis csónak elkészítéséhez. Összeeszkábálta a kis tákolmányt és neki indult. Úgy, mint a révész, aki a egy arany talentum fejében átviszi a halottat a túl partra. Megnyugvást hozva az eltávozottnak és magának is.

Késő éjjel volt mire átért a budai oldalra. Elaludt. Elaludt kezében az érmével. Másnap reggel már nem kelt fel. Az ő lelke is átkelt a hajóval a másik partra.