Vajon mindig is tudtam létezéséről? Vagy csak a barátom ültette fejembe? Úgy tűnik, hogy nem csak én, hanem mindenki tud valamiként Fülöpvárosról. Van, ki sejdíti, van, ki tagadja.
Csabával ittunk. Lehet, hogy nem is szólt róla? Agyam folytatott tovább egy szétlöttyedt beszélgetést delíriumos álmomban? Összefolynak ezek a dolgok. Nagy, melaszos álmaim vannak, tele rettegéssel és már-már felnyíló csodákkal. Ébren is így van, nem is vagyok sokkal éberebb. Hasadt létezésemben folyton bizonyságot keresek, de soha semmit nem tudhatok teljesen biztosan. És akkor jön Csaba, valami mákonyt hint a szemembe.
Iván, írd meg a Fülöpvárost! – erőltette rám akaratát cimborám. Mert ő kitalál dolgokat, elképesztő fantáziája van, de hogy ő nem tud írni, viszont én igen, és addig nem nyugszik, míg akaratának érvényt nem szerez. „Anyádat!” – gondoltam, és azt mondtam: „Oké!”. Én izzadjak helyette az ő privát közkincsén.
Feje alaktalan ködeiből, vízióiból, illataiból, házaiból, lézengő városi lakosaiból, sztoriaiból valami bizonyosat, kézzel foghatót kell gyúrni. Meg kell ragadni a kollektív tudatalattiban sok generáción át továbbragozott sejtést. Fel kell mutatni a hangulatokat, a benyomásokat, a történeteket, melyek immár lazás hálóba állnak össze. Bizonyítanom kell a lüktető, karakteres, szagos-múltas, ricsajos, proletár-polgár Fülöpváros létezését. Hallhatóvá kell tennem öreg, ismeretlen számozású villamosának nyikorgását mikor a Balkán utca sarkára ér.
Mesélt nékem Fülöpvárosról. Darabonként rakta össze legendáját. Azt mondta, saját mitológiáját csak összelopkodta, látnom kell, mennyi ember nekilátott már, hogy megragadja a megragadhatatlant. Kissé elbambultam, és a köldökömet néztem, miközben sorolta: Ryhope-i erdő, tükrön túli világ, Atlantisz, Sinistra-körzet, Kastély, Gólem. Csak a furcsa alanyok maradtak meg bennem, állítmányok nem. Azt viszont láttam, nem hagyja nyugodni, nem tud nélküle élni.
Ugyanakkor térképen nem találta, könyvtárban nem volt rá utalás. Tudja, hogy valahol a Ferencváros déli, ritkásabban lakott, iparvidék-jellegű részébe ékelődik be, s vélhetőleg a Csepel-sziget északi részére is átterjed. Lakóinak a mindennapi életben soha nem okozott gondot a közbeékelődött Duna, minthogy eleve is misztikus, egyszersmind problematikus a közlekedés kérdése Fülöpváros kapcsán. Térkép nem jelöl utakat, nem ismeretes a buszok és villamosok számozása, nem ismerjük fel azt, aki Fülöpvárosból jött föl a Boráros térig csikket szedni, vagy onnan vitt tojást a Pesterzsébeti piacra. Véletlenül, elbóbiskolva, villamoson felejtődve jutnak el oda az emberek ritkásan – mintegy szerencse és kegy révén. Vagy a tér-idő spontán elhajlása során, reggeli áhítatos sétán, bortól, LSD-től, szerelemtől részegen.
Körülnézve elámulnak az ottani atmoszférán. Kicsit mások a színek, az emberek ruházata, hangulatai és indulatai. Másként mennek a dolgukra, és láthatóan más a dolguk is. Más összefüggésben van értelme létezésüknek. Mennyei békét hoz a hűsítő dunai szél. Megpezsdíti az elhagyott gyárak salakján kavicsozó öregeket, meghűsíti a málló falú munkáslakások között kergetőző szutykos gyerekeket. Saját piacán gyönyörű az élet, és éppúgy karalábé, meg tyúkbél szag van, mint bármelyik pesti piacon. Nem csak fröccsöt isznak a botos vének, hanem hosszú, hűsítő, zöld, rózsaszín, és piros italokat.
Akarva nem lehet odajutni. Hagyni kell, hogy megtörténjen, nem szabad siettetni. Aki odakerül, általában észrevétlen marad az ott lakóknak. Gyakran olyan ott a tapasztalás, mint egy jelenés. Nem csak az érzékszervekre hat Fülöpváros, hanem az egész lelket átjárja, transzcendens, metafizikai élményt nyújtva. Örök élmény ez, időről-időre gondolkodásra készti az embert, szívét és morálját, hitét és stabilitását megmozgatja.
Pesties, egyszersmind délies a hangulat. Béke és életszeretet hatja át a környéket. Ma már kevesen dolgoznak, de aki dolgozik, az munkájában van jelen. Nem panaszkodik, nem vágyik el, nem siet, nem nagyol, nem rövidít. Aki épp nem dolgozik, kijár a Dunához követ dobálni, napnyugtát nézni, horgászni, gombászni, sakkozni. Késő délutánokon csatlakoznak a munkából hazatérők. Ki tudja, milyen rejtélyes dologban jártak el?! Nem pletykálnak, nem csacsognak, nem vágnak egymás szavába. Nem beszélnek fontos dolgokról Az életről beszélnek. A kislány hajáról, a hagymavágásról, a gyászról, a kilapított egyforintosról. Erősek a történeteik.
1. Ez, hallod, tényleg érdekes! – mondtam Csabának.
2. Azért mondom, Iván, hogy meg kell írnod, érted? Én is megírnám, csak nincs rá időm, a héten is ki kell mennem valami Isten háta mögötti helyre fotózni. Meg kell írni, érted? Megírod akkor?