Valahol az újpesti ártérben terült el ez az erdő, amit régen Szomorúerdőnek hívtak. A városiak nevezték el így, mert fái egész évben halottak voltak, nem növesztettek se leveleket, sem virágokat, és olykor-olykor akasztófára emlékeztető fáskérgűeket találtak benne az ártéri emberek, amikről furcsán eltorzult fiatalok holttestei lógtak. A rendőrség tehetetlen volt ezekben a bűnügyekben, évszázadok óta nem sikerült előkeríteni ezen gyilkosságok elkövetőjét. Voltak, akik úgy tartották, hogy boszorkányok éltek abban az erdőben.
Kicsit feloszlott a köd, így láthatta a folyón visszatükröződni a téli hold kék-ezüst sugarait. Fehér táblák százai úsztak lefelé a lassú vízen, rajtuk apró árnyakként rajzolódtak ki az áramló jégszigetvilág lényei, a sirályok. A folyó partjára hosszan feltorlódottakat is látott, és ahogy figyelte őket, feltűnően élettelennek látszottak, nem úgy, mint úszó társaik. Színük is valahogy hamisabb fehér volt, sárgák voltak, ijesztőek.
Striga, a boszorkánylány, hamis nyugalommal fürkészte a Duna átellenes partját. Lábujjaival a hullámokban izzadó kavicsokat túrta, közben apró csúszómászók kapaszkodtak fel görbe körmeire. Mögüle az erdőből fák recsegése hallatszott, és anyjának érthetetlen motyogása, ahogy akasztófát készített.
Anyja megérezte pár napja Strigán a nővé válás szagát, ezért úgy döntött, elérkezett az ideje, hogy lányát hálni adja az erdő démonainak a legközelebbi holdtöltekor, ami a holdtár szerint azon az éjszakán volt esedékes. Mielőtt a fekete nászra sor került volna, Strigának, anyjához hasonlóan, egy olyan ifjút kellett felakasztania, aki iránt, ha csak rövid időre is, de vonzalmat érzett.
Nem sokkal régebben történt egy ilyen eset, amikor egy fiatalember a Duna-parton sétált, és Szomorúerdő ég felé görbülő fáit fényképezte. Egyedül vándorolt, nem aludt az éjszaka, járása lassú volt, szeme vörös, tartása fáradt, de a téli reggelen egy ritka esemény maradásra bírta a valóságban: kisütött a nap. Hamarosan elkergette a felhőket az égről, és ismét lelket öntött a világba, ha őt nem is látják, ő ott bújik a felhők mögött. Ezt a világot akarta a fiú megörökíteni. A nap sugarai narancsbarnára festették a fémkolosszust, télen oly ritka színt adva neki. Rágyújtott, miközben a víz csendjét hallgatta, és nem figyelt a közeli város zúgására.
Nem tudta, de Strigáék háza nem messze rejtőzött tőle. A lány, ahogy megérezte a fiú szagát, szerelmes kíváncsiságában nyomban utánaeredt. Először seprűjével követte a szilánkos lombok között, majd mikor kiértek a part tisztájára, alakot váltott, és kecske képében lopódzott egyre közelebb.
A lány akkor árulta el magát, amikor az anyja nyájából kivált egy feléjük sebesen vágtató hímkecske. Gyorsan a fiú fülébe fújtatott, maga sem tudta miért, de figyelmeztetni akarta a közelgő veszélyre. A fiú először Strigára, majd a közeledő kecskére pillantott, és ijedtében befutott az erdőbe, ahova a bak már nem követte őt. Menekülés közben hirtelen egy tisztásra ért. A tisztás közepén pedig egy furcsa ház állott, aminek állatbőröket feszítettek ki a falára. A bőrkémény idegenül viselkedő füstöt eregetett.
Striga anyja végig figyelte a jelenetet, és ekkor kilépett a ház ajtaján. Mielőtt bármit reagálhatott volna a fiú, a boszorkány kecskévé változtatta, hogy megbomlott elméje ne legyen képes menekülésre gondolni, amíg elérkezik a telihold éjszakája.
Holdtölte éjszakáján azonban Striga eldöntötte, hogy elszökik anyjától, és nem követi őt a boszorkányságban. A kecskévé változtatott fiút, aki megtetszett neki azon a reggelen, elcsalta magával a városba, és jó időre maguk mögött hagyták a boszorkány erdejét.
Ma már Szomorúerdőnek egyetlen fája sem áll, évekkel ezelőtt kivágták a városból érkezett emberek, hogy eltöröljék a föld színéről azt a sötét helyet, még a felette átívelő vasúti hidat is lebontották, és újat emeltek a helyére. Máig lehet azonban látni elfeledett téli reggeleken egy vörös hajú lányt egy hófehér kecskével, ahogy sétálgatnak az egykori erdő helyén...
