Haj, hosszú és szép: jó jegy; ilyen hajat látni: jó hír. (...) Hídról hajat dobni folyóba igen nagy változást, mértheteten gazdagságot és bőséget jegyez. Egy 1765-ös álmoskönyv szerint ha Dunába, akkor férfiudvarlót, kinek szeme, akárcsak érintése, mint a békáé. Ha mindez újholdkor történik, az ég megnyílik, és valódi békák hullanak alá.
(Egy ismeretlen álmoskönyvből)
Azt már a borbély is elmondta, akárcsak jóval előtte a trafikosnő, hogy a folyó vize újabban zavaros, hogy éjszakánként a rakparton békák kuruttyolnak, hogy egyre erősebb a szag, alig elviselhető. A hír pedig már csak azért sem számított újdonságnak, mert ő maga is a két szemével látta. Onnan, a Duna-rakpartról hordták tucatszámra a homokozásra vett műanyagvödörben a kétéltűeket, hogy távolabb, már a margitszigeti kiserdő fái, zöldellő bokrai között sült békacombbal, porhanyós májjal, finom szivecskével kínálják egymást. Adélkának még gumikesztyűje is volt, azzal nyúlt hozzájuk. A pengét – akárcsak a vödröt – viszont ő hozta, a borbély táskájából emelte ki a szagos szappanok mellől. Nagyapja ekkor már nem álmodott a kék esőről, így kevesebb borotvahab került a zománcos lavórba, kevesebb haj hullott a linóleumra, de a borbély ennek ellenére minden egyes nap belépett a szúrós szagú büdöskék közé, hogy az arcára szorított zsebkendő erős takarása után végül megkönnyebbülve a konyha bordó foteljében helyezze kényelembe magát. Pedig a hajat el lehetett adni a Takarékszövetkezet melletti fodrásszalonban egy ropogós ezresért, hogy utána nagyanyjával titokban islert egyenek, és a szüleinek azt hazudják, most éppen a Margit-hídról vagy az Erzsébet-híd korlátjának hajolva dobták le, az alattuk hömpölygő folyóba az éjszaka alatt nőtt, levágott hajat. Nagyanyja ezt először lapátra söpörte, majd a mészfehér falban zúgó bogár, a konyhaasztal puha fájában motoszkáló szú halk neszezése közepette az asztalon szortírozta, varkocsba fonta. A pántlika nélküli, egymás mellett sorakozó copfok a szombati piacokon kupacban árult répákra emlékeztettek, csak színük vált egyre halványabbá az idő múlásával.
„Ilyen szép haja férfinak még soha nem volt”, a kékesfekete, foltos hasba finoman hasít a penge, a felnyitott, még élő test bűze elviselhetetlen, undorító levet ereszt. „Nem vér az, hanem tinta”, nevet Adélka, szoknyáján a vörös és kénsárga pöttyök közé benyúl a fű, beszúr a csalán, és a nagy munkában egyesül a fekete földdel. A vastag gumikesztyű alatt izzadnak a gyerek ujjai, kékeszürke íriszében egy csókolhatatlan alföldi unka (Bombina bombina) kitárulkozó belei, mint a nőies férfi széles hátát verdeső sűrű, vastagszálú haj kunkorodó fürtjei. „A te nagyapád buzi.”, mondja, miközben durván tépi ki a még forró belsőséget. Védett kezére húzza az állat testét, a durva, szemölcsös bőr és a recés, sárga gumi éppen akkor lép egymással szimbiotikus kapcsolatba, amikor a borbély arcára kerül a zsebkendő. „Ha nem lenne az az elviselhetelen, fullasztó szag, engem még a kuruttyolás, az az unalomig ismétlődő u-szerű hang sem zavarna”, mondja a férfi, amint elhalad a nagyanyja mellett. Léderer Antalné kezében kiskapa, mellyel a büdöskék között megbújó tyúkhúrt már rutinos mozdulattal, gyökerestül irtja. A ház okkersárga faláról pereg le a vakolat, akárcsak a titokban evett islerek tetejéről minden egyes harapásnál a kemény csokoládébevonat. A Duna vizén vadludak úsznak, tollukra éppen odatűz a koradélutáni nap. Viszket a csaláncsípés helye, a pöttyök köze egyre jobban lüktet, gumibéka a kézen. „A vödörben még”, halkan számolja, „tizenegy”.
