Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.
(Jel. 3.16.)
Csukott szemmel hevert az ágyon, és várt. Ami megtehető, megtette régen: ajtó-ablak sarkig tárva, takaró, hálóing a földön, homlokán meglangyosodott a borogatás… Már csak a csodában bízhatott. Azután már abban sem. A levegő megkocsonyásodott, a hőség kinyújtott és összemaszatolt mindent. A dolgok összefolytak, a határok elmosódtak, és ebből az általános összetartásból nem látszott kiút. Ez lenne hát a pokol? Fejét csóválva feltápászkodott, és az átizzadt lepedőt a szennyeskupacra hányta, majd ahelyett, hogy megviselt bőrét is utána vágta volna, lenge ruhát öltött (tisztaságának már csak pillanatok jutottak), és kissé kóvályogva elindult kifelé.
Amint kibújt abból a kemencéből, megkönnyebbült; már csak három oldalról ömlött rá a forróság. A legnagyobb teher most a talpaira nehezedett: alattomos kis tócsák jelentek meg alattuk, s ezeken meg-megcsúszott. De ő kitartóan bukdácsolt előre, sőt, amennyire tudta, szaporázta is a lépteit. Igyekezett minél messzebbre húzódni a falaktól. A csillagok hűvösen és biztatóan hunyorogtak fölötte, és hamarosan kitágult a vályúszerű tér: útja a szélesen terpeszkedő folyó fölé, a hídra vezette. Ott megállt, s lehunyt szemmel, tátott szájjal csak hagyta, hogy a folyó lehelete átjárja minden porcikáját.
A lélegzésbe is bele lehet szédülni. A korlátba kellett kapaszkodnia, hogy maradék erejével megtartsa elnehezülő testét. Feje lassan előrehanyatlott… és hirtelen elöntötte érzékeit a folyó, az ezüstösen csillogó és sötéten csobogó Duna. Hűvös, milyen hűvös, milyen puha és sötét és mély és hűvös és finom az illata… Bal papucsa egyszer csak lecsúszott, s talpát finoman csiklandozta a levegő. A következő pillanatban a párja is elszabadult. A bal láb ekkor megmozdult, és föllépett a vasrácsok közé. A jobb is követte. A bal eközben már át is lendült a korláton. Hamarosan mindkettő a semmiben lógott.
Szem nyitva, száj csukva. Vigyázz. Kész… Abban a pillanatban, amikor a szélfútta nő baljában meglendült a pálmaág, elhagyta magát. Azután már semmit sem tehetett, hipp-hopp elnyelte a mélység, összezárult és kisimult fölötte a víztükör. Mintha egy kisebb hal dobta volna föl magát, akkorát csobbant csak. És először a fájdalom érkezett. Rögtön utána csapkodás és rúgkapálás. Teljesen egyenlőtlen küzdelem, vergődés. Kifulladás. Szem nyitva, végtagok széttárva, száj tátva. Nem lebeg: tehetetlenül zuhan a semmibe. A testet az utolsó érzés járja át: az iszony. És vége.
Hirtelen akkora levegőt vett, hogy a szíve majd’ kiugrott. Talán sikított is. Mellkasa le-följárt, lefölleföllefölle-föl, le-föl, le-föl és le és föl és le és föl, és patakokban folyt róla a víz, és minden ízében reszketett, ennyi volt biztos, és hogy fönt volt. Igen, fönt. És fokozatosan tisztulni kezdett a kép, csitulni a fülzúgás, múlni az iszony illata és íze. De a sápadt ráncok kitartottak, a mélység nyomai csontig fagytak a bőrébe. Alatta a Duna, mintha mi sem történt volna, hömpölygött tovább. Borzadva lökte el magát a korláttól, és lábalt ki az alá gyűlt pocsolyából. Tekintetével az ismerős háztömböket kereste.
A csillagok kihunytak. Felsejlett benne a remény, hogy van még visszaút, mert van még idő. Egy tétova mozdulatot tett, mint aki int valakinek, de lehet, hogy inkább csak legyint, és nekiindult a hajnalnak. Egyedül botorkált az önmagává váló városban, amely sem szebb, sem titokzatosabb ilyenkor, mint amilyen valójában: szürke és szennyes. És szilárd.
Nemsokára vetetlen ágyába, majd mély álomba zuhant. Álmában a Fekete-tenger kellemesen langyos hullámain ringatózott, rózsaszín papucsaival delfinek játszottak. Ekkor azonban észrevette, hogy a talpai csúnyán kisebesedtek, és sebeit rögvest marni is kezdte a só. Vér és genny festette már a vizet, és a delfinek a papucsokkal együtt eltűntek, és őt elöntötte a jeges rémület… Mit volt mit tenni: gyorsan kinyitotta a szemét. A sebeiből vér és genny szivárgott. A kopott huzaton szürke izzadságfolt terjengett. Kint ezer ágra sütött a nap.
