István úgy érezte, valami hívja a Szabadság-híd legfelső részére, ahol a turulmadár bontja szárnyait.
Nem tudta, hogy került ide Kaposvárról. A másik énje hozhatta ide. A másik énje, aki miatt el kellett válnia a feleségétől, aki miatt nem találkozhat a gyerekeivel, mert azt mondják, veszélyes rájuk. Azelőtt nem is hallott erről a skizofrénia nevű betegségről. Egyszerűen más ember lesz belőle. Ez a másik ember uralja az ő gondolatait és ő nem tud neki ellenállni.
A pszichiátriára önként feküdt be, amikor már érezte, hogy nagy a baj. Mivel önként ment be, önként is akkor távozhatott, amikor akart.
Nagyot sóhajtott és elkezdett ballagni felfelé. A közömbös nagyváros, Budapest nem törődött vele, hogy egy ember éppen ballag fel a híd tetejére. Évente legalább kétszer valakit a tűzoltók szedtek le onnan. Nagyon kevesen ugrottak valójában. Csak világgá akarták kürtölni a fájdalmukat.
István ment felfelé, de már úgy érezte, hogy az a másik férfi terelgeti őt a híd tetejére. Felmászott a turulmadár hátára.

  -Mit csinálsz itt?- szólította meg egy hang.

Ő maga csodálkozott el a legjobban azon, hogy nem ijedt meg. A turulmadár beszélt hozzá! A skizofrénia miatt annyira összefolyt előtte a valóság és a képzelet, hogy nem tudta eldönteni, tényleg beszél e hozzá a madár vagy nem.
- Le akarok ugrani!
- Nem te leszel az első!
- De én leszek az első, aki előtte felgyújtja magát!
- Miért gyújtják fel magukat az emberek?
- Üzenni akarnak vele a társadalomnak, amelyet nem fogadnak el vagy a társadalom nem fogadja el őket.
- Van ennek hatása?
- Nem sok. De az a pillanat, amikor lángol egy ember, egy pillanatra eszükbe juttatja az embereknek a saját gonoszságukat.
A turulmadár szeméből egy könnycsepp folyt ki.
István észre sem vette, hogy a hídról szép lassan eltűnt a forgalom. Meglátták őt fent és értesítették a hatóságokat. Csak egy tűzoltókocsi állt a hídon egy kosárral, bámészkodók és pár rendőrautó.
A legidősebb tűzoltó távcsővel a kezében figyelte Istvánt és a szobrot. Már nem sok volt neki hátra a nyugdíjig. Fiatalabb kollégái egy kissé le is nézték és szenilis vén bolondnak tartották, aki még mindig hisz a tűzoltóbabonákban.
- Nem hozzuk le élve! Sír a turulmadár!
- Az csak egy szobor! Hogy sírna!
- A turulmadarat csak az igazi magyar emberek látják sírni. A turulmadár azért sír, mert tudja, hogy nemsokára eggyel kevesebb élő magyar lesz ezen a hídon. Siratja annak a szegény magyarnak a lelkét és sír, amiért nem tudta megmenteni.
- Honnan veszi ezt a sületlenséget?
- Sok öngyilkosjelöltet hoztam már le onnan. Mindig távcsővel figyeltem az eseményeket, úgy, mint most is. A turulmadár csak akkor sírt, amikor nem tudtuk megmenteni őket a halálból.
A fiatal tűzoltó legyintett és bemászott a kosárba. Hamarosan ott volt fent István mellett.
- Ne ugorjon!
- Miért ne? A hét szép gyerekemet elvették tőlem! A feleségemet elvette tőlem az élet! Csak azért nem vagyok magányos, mert teremtettem magam mellé a képzeletemben egy másik férfit, aki átveszi felettem az irányítást!
Lentről néhány bámészkodó kiabálni kezdett.

  - Ugorj már! Feltartod a forgalmat! Ugorj!

Az öreg tűzoltó odalent rosszallóan nézte a kiabálókat. Ő már tudta, hogy ezek az emberek hamarosan meg fogják bánni, hogy erre biztatták ezt a szerencsétlen embert. Nem szólt hozzájuk. Tudta, hogy hamarosan a saját lelkiismeretükkel kell elszámolniuk.
István megragadta a benzineskannát, ami a kezében volt és lelocsolta magát vele.
A fiatal tűzoltó kiáltani akart, de nem tudott. Valami megfékezte a nyelvét. A turulmadár szemét nézte, ahogy könnyezik.
István öngyújtót vett elő és meggyújtotta a benzines ruhát, amit viselt, utána leugrott. De nem a Dunába, hanem a hídra. Az üvöltözők előtt ért földet égő teste.
A fiatal tűzoltó még mindig a turulmadarat nézte, de az már csak közönyösen bámult a semmibe.
Az öreg tűzoltó nyugdíjba ment. A fiatal tűzoltót még sokszor riasztották öngyilkosjelöltekhez. Valahányszor elindult egy ilyen esethez, csak egy mondatot mormogott a bajsza alatt.

  - Ne sírj turulmadár!