Ábris öreganyja ölébe hajtotta fejét a Nyúl utcai bérház negyedik emeletén, csöpp lakásuk keleti oldali erkélyén, a délutáni napsütésben. A húszéves fiú rendkívüli módon rajongott a mesékért, lelkes olvasója volt az összes színes magazinnak, értesüléseit leginkább a metróaluljáróban ingyenesen hozzáférhető magazinból szerezte. (Tehát, fáradhatatlanul kereste az igazságot a nagyvárosi dzsungel útvesztőiben.) Elpilledt, már majdnem álomba merült, s az anyóka komótos duruzsolása lassan betöltötte koponyáját. Szempillája meg-megrebbent. A nagymama nyolcvanöt éves kora ellenére igen élénk reflexekkel rendelkezett még, élesen látott, nagyon jól hallott viszont emlékei egymáshoz tapadtak, összezavarodtak néha. Amikre álmából ébresztve is részletekbe menően emlékezett, azok saját gyermekkorának apró-cseprő eseményei, kalandjai, ízei, álmai voltak. Életének első éveit Kiskundorozsmán töltötte idilli, alföldi környezetben. Később Pestre került „szolgálni” egy híres ügyvéd lakásába, aki becsülte őt, sok mindenre megtanította, végül összeismertette unokaöccsével, aki feleségül vette. Boldog házasságban éltek több, mint ötven éven át. Három gyermeküket nagyon gondosan nevelték fel. Az asszonynak, háztartásbeliként, erre kimeríthetetlen energiája, végtelen ideje jutott. Sosem vágyott jobb, nyugodtabb életre, mint ez a budai. Mégis, a gyermekkor világa állandóan kísértette, visszaálmodta magát valahova, ahol pásztortüzeket látott nyári éjszakákon és otthonos, meleg illatok szálltak a kertek felett. Mivel ebben a korai időszakban neki is sokat mesélt a nagyanyja, ő sem mulasztotta el, hogy kis unokáját időről időre jobbnál jobb, kalandokban bővelkedő történetekkel lássa el, mondván: „hadd épüljön az ifjúság!” Most ráncos szoknyában, bő szabású, nyári blúzban üldögélt, öregesen didergett, ezért réklit eresztett a vállára, reszkető ujjai belemerültek a puha, dús, barna fürtökbe, odaadó, szerető kézzel simogatta a már rég nem kiskorú, báránylelkű fiút. Előtte, a kis asztalon, nyitva felejtett újság ásított, nem tudni onnan jöttek-e a szavak, vagy hosszú évek alatt gyűltek össze a kedves, zöld-barna, virágmintás kendője alá:
„Csendes, kora nyári délutánon történt ükanyáink és ükapáink idejében, a 2-es villamos egyik legendás megállóhelyén, közel az Akadémiához. Körülbelül tizenöt ember utazott a két, belül harmincöt fokosra izzott kocsiban amely eltéríthetetlenül haladt pályáján a kánikulában. Négyen közülük erős szédülést éreztek, ennél valamivel többen izzadtak a nejloning alatt, amikor hirtelen minden megállt, kimerevedett a pillanat: a villamos a megállóba érve lecövekelt és körülbelül öt percig nem indult tovább, tíz utas és két ellenőr kibámészkodott a jobb oldali ablakokon.
Ekkor történt a nem várt, megmagyarázhatatlan esemény: egy nagy testű, száznyolcvan centiméter magasnak látszó és egy kisebb, körülbelül százhatvanhét centiméter magasságú, fekete, csillogó bőrű lény emelkedett ki a vízből. (Örvényekkel törve meg az amúgy sem tükörtojás-sima víztükör kedélyes egyhangúságát.) Erőteljesen integettek egymásnak a felbukkanásuk pillanatában. Kinézetük szörnyű, félelmetes, mi több: vérfagyasztó volt, nem csoda, hogy a villamoson utazók mereven bámultak rájuk. K. Kázmér ellenőr a Fehérkereszt Ligát akarta hívni, hogy azonnal a védelmükbe ajánlja az újonnan, a habokból született állatfajt, de sajnos, öt perccel azelőtt lemerült telefonja.
Hosszú, tekeredő ormányuk szembetűnő, fülük nem volt és hátukból tűzoltó készüléknek látszó púp emelkedett ki, kék-fekete csíkokkal ellátva. Egyet bukfenceztek, és a víz alá merültek újra. Ekkor békatalpuk is láthatóvá vált! Ezután eltűntek a vízben és a villamos is tovább indult.
A rendszertanilag besorolhatatlan lények testmérete az emberekét idézte, ormányuk távolról emlékeztetett az elefántéra, talpuk a kétéltűekéhez hasonlított, bőrük a cetekkel való rokonságot igazolta, emellett a palackorrú delfinek játékosságát mutatták. Az akadémia az „Danubius Ormanus Hungaricus”névvel akarta felruházni, viszont soha többé nem látták a Dunán. Csak reménykedhetünk, hogy ez az ősi történet nem mese és egyszer tulajdon szemünkkel láthatjuk és sorolhatjuk be az ismert állatfajok közé ezt a valódi hungarikumot.”
Az öregasszony befejezte a duruzsolást. Átcsillant a Duna a ház előtt álló fa lombjai között. „De szép történet!”- gondolta, és ugyanez juthatott eszébe a szomszéd erkélyen napfürdőző, harmincas férfinak is (pár perccel későbbi krónikásunknak).
Lustán emelkedett fel a leterített plédről, amelyen már órák óta lapult észrevétlenül, álom közeli állapotban. Tegnap mondtak fel neki a kiadóban, ahol tíz éve dolgozott már sorozatszerkesztőként. - Ez a nap is eltelt- gondolta, és beballagott a szobába. Felélénkülve kapcsolta be a laptopját.
