Nő a parton állt. A két világ között: víz és föld fölött.

A Nagy Folyó felől, azon a reggelen különös árny osont be nagy hirtelen a part menti bozótosba.

Szinte lobbant nyomában a köd, s úgy kavargott ott még jó darabon, akár a hófödte hegycsúcsok alatti sziklák alaktalan idomaikról mélybehulló évszázados csönd. Nagy vizek, nagy hegyek, mind egyetlen természet!

A lágyan hullámzó Duna most sem hazudtolta meg önmagát. Ereje teljében ugyan nagyon is éreztette, hogy erős és hatalmas, mint egykoron a távoli földek hegyeinek gyomra alatt kacskaringósan utat vájó vízerek legnagyobbikának egyike, de ezt nem fitogtatta. Olyan volt mint ama régi, letűnt korok embereinek meséiben az egekből jött özönvizek gyermeke, úgy siklott most nesztelen, abban a kitárt karú, titkokat tudó medrében, akár a napkeleti bölcsek hazája körül szerteágazó vízóriás.

A nő, akit egyszerűen Maanak hívtak, csodálta ezt az erőt. De figyelmét másvalami is lekötötte.

Most riadtan meredt a bozótra. Egy pillanatra összerezzent, de aztán a nagy vízre nézett. Mintha keresett volna valamit vagy valakit, de ahogy a messzeségben a nap kora reggeli sugara smaragdzöld szemének retináján villant, összerándult szemöldökkel maga elé meredt. Mint aki a semmiből csöppent ide, maga sem tudta, hogy került a partra.

Nyár derekán járt az idő. Szellő sustorgott a fűz és nyárfák zizegést játszó levelei között. Itt-ott a napfény is megcsillanni látszott. Meleg fényében avarszagú bogarak penderedtek elő az éjszakai hideg elől foncsikákká hervadt növények közül.

Most éppen hangyák jönnek. Darazsat hoznak, hosszú sorban cipekednek. Duna partján ezer és ezer zöld-fehér kavics. Itt-ott, még köd gomolyog: itt úgy mondják, hogy szuszog a Vízóriás!

Talán álmodik. Ismét azt… és arról, hogy milyen volt itt akkor még, mikor apró vitorlás csónakokon minden hajnalban kijöttek a környékbeli kikötőkből a halászok, hogy aztán halakkal megrakodva térjenek haza… Aztán egy gáláns fiatalembert látott, egy ereje teljében levő nem túl magas, markáns arccal sugárzó férfit, aki olykor hosszasan kiállt a partra, és… és Maa esküdni mert volna arra, hogy a férfi beszél a Nagy Vízhez, és amaz pedig beszél ő hozzá!

Szél kezdett ismét éledezni, alig észrevehető lazasággal, a hullámokkal parolázni.

Szél volt akkor is, szél mint mindig. Ha a Dunáról fúj a szél, mondják a bölcsebbek, mindig történik valami. Hogy jó, esetleg rossz, szinte mindegy az. Ellene tenni senki nem tud, hiszen ki tudja miért fúj a szél, vagy éppen hol van, és mit csinál, ha nem fúj… Maanak ezekre buta gondolatokra nevethetnékje támadt.

Aztán tovább álmodott. Ébren bár, de jól tudta, hogy ezek az álmok talán elég veszélyesek lehetnek ahhoz, hogy ha nem vigyáz, a Duna magához hívhatja. Éppen úgy, mint ahogy azt már sokszor megtette. De látta azt is, mikor a bozótosok árnyai még a Nagy Víz fölötti hegy üreges járatokkal teli barlangjaiban éltek és a nádasokkal tarkított nádfedeles vesszőkunyhók lakóival is kereskedtek. Ezek a helyek rég eltűntek már, rajtuk már épületek sora, üveg vagy betondzsungel meredezik az égiek felé. Az árnyakról senki sem hallott többé. Sokak szerint, behúzódtak a budai hegyek agytekervényekhez hasonlatos rejtett barlangok, mostanra már feledésbe merült távoli zugaiba. Mások úgy hiszik, hogy a körülötte elterülő, egyre terebélyeskedő várost, a múltban többször is letaroló, fosztogatók portyái elől menekültek el, vagy éppen leölték őket, pusztán ősi hitük miatt.

Esküdni mert volna az ősök szellemére, hogy egy pillanatra még, de azt a sziklát is látta, - mielőtt az a különös árny belépett a bozótba -, amelyik mellett a hosszú évek sora alatt annyit várakozott a Nagy Vízhez beszélő férfira.

Rég elfogytak már a part menti sziklák. Száz esztendős kövek maradtak, s fák, sűrű bokrok, amik a hullámzó hátú, partig tocsogó öreg vizet visszafogják.

Maa a hajába túrt. Hosszú, hátközépig érő gesztenyebarna tincsein már ott táncolt a Duna zöldes tükrén csicsonkázva ébredező fényáradat.

Közben a sziklát nézte. Árnyékában a férfit látta. A Férfit, kinek nevét sem tudta. Azt a férfit, aki egykor három napig szerelme volt. Akiről beszélni sem szabad. Akit magához szólított a vén Duna.

Karjait felé tárta, mosolygott magában. Árnyaiban a sötét visszamosolygott rá.

Amaz a víz felé mutatott. Erős, vitézlő alakja fölött felsírt egy kérges hátú szomorú fűz.

Maa a víz fölé hajolt, aztán komótos lassúsággal mosdani kezdett.

Nadirigók és poszáták hangját hozta a hirtelen felélénkülő szél. Szemérmesen összébb húzta vállán ingét, szoknyáján igazítva egyet, megindult a hang felé.

Még mindig mosolygott. Karcsú lábai nyomán, előbb kavicstenger mocorgott, aztán a Duna nyitott utat neki.

Hangok jöttek mindenhonnan. Fűzfa, fűszál, korhadt ág, madarak, a bogárpáncél, pókfonál ahogy rezonált, kő és kavics ahogy porlott halkan, a neszező vízcsobogásban, egyszerre, mintha azt mondaná mind: befogadlak!

Máig vallják sokan, akik folyók, patakok mellett, ha csak kicsit is letelepednek, hallgatva a köveken megtörő hullámok hangját, hogy száz és száz hang beszél, suttog köröttünk egyszerre. Sokan vélik felfedezni ezekben a hangokban régi és új ismerősök cseverészését. Vagy megkeseredett hívását anyáknak és apáknak, testvérnek, szeretőnek, gyermeknek és hitvesnek.

Mert a víz olyan is lehet mint egy bölcs öreg. Hallgat ha kell. De szólni tudni is csak akkor merni igazán, ha a csönd szívében született hang értünk kiált.

Máskor pedig az egyszerű locsogás, csak locsogás marad.

Azt mondják, így vesztek el örökre azok, akikről úgy hisszük, hogy visszajárnak.

Az igazság azonban az, hogy valahol minden történet így kezdődik.

Két világ között…