Rendőrségi feljegyzés egy különleges budapesti szolgáltatásról - részlet
Ott áll ez a fickó szűkre szabott fehér bőrkabátban. Puhának tűnik. Fogadni mernék, hogy báránybőr. Meg a tengerész-sapka. Mindkettő kifogástalan, fehér. A parton áll és finom, rövid, ismétlődő mozdulatokkal csapkodja hatalmas fehér bőrbakancsát fehér ostorával. A bakancs és az ostor viszont sáros. Őt ez egy cseppet sem zavarja.
Azzal foglalatoskodik, hogy elcsípje a járókelők tekintetét. És én egyike vagyok azoknak, akiket begyűjt a kétéltű busz rendszeres járatára. Átkel a Dunán – a folyón, amely zipzárként gombolja össze a város két oldalát: Pestet és Budát.
Szóval ez a fickó – akiről épp az imént adtam alapos és részletes leírást – ráveszi az embereket, hogy felszálljanak az ő libegő-robogó buszára anélkül, hogy akár egy szót is szólna, vagy táblákat lengetne vagy akár jegyárat kérne. Amint belepillantunk mosott-kék szemébe muszáj felszállnunk a járműre, egyenként, halkan és puhán, megkönnyebbülten engedelmeskedve. Pillanatok alatt sikkanunk a vízbe, és elhagyjuk a pesti oldalt. És ott lebegünk és ringunk és sodródunk és siklunk és elterülünk a folyó testén, és beborítjuk az egész Földet is talán, ahogy belemélyedünk a jármű selymes imbolygásába. Az sem érdekel már, hogy valaha partot érünk-e. Talán fohászkodunk is érte, hogy életünk végéig tartson ez a kirándulás. De nem tart addig. Finoman csusszanunk a talajra a folyó közepén, egy szigeten.
Ahogy megérkezünk erre a szigetre, a sofőr egyből az első ajtónál terem és újra csak a sárosan fehér bakancsát csapkodja fehéren sáros ostorával. Gyors egymásutánban. Az utasok a csapkodás ritmusára szállnak le a buszról. Ez az egyetlen hang, ami belakja a szigetet. És ez is nagyon, nagyon halk.
Az egynemű ég úgy kristályosodik fölénk, mint egy félgömb tetejű vajtartó. Alattunk a frissen nőtt fű. A körasztal közöttük fehér terítővel talpig borítva. És körötte mind elférünk. Ha tízen vagyunk áthaladók, akkor tíz helyet készítenek elő, ha ezren, akkor ezret. Állandósul az ostorcsapkodás; tartja a tempót, kifogástalanul. Mi pedig olyan biztonsággal és pontosan tudjuk, hogy mit kell tennünk, mint soha e kitüntetett perc előtt vagy azután: leülünk a nekünk szánt helyekre, és lassan, elnyújtva körbefordul a tekintetünk. Lassan, elnyújtva körbefordul. Lassú tekintet – balról jobbra. Négy ujjal a vadkutya talpa érinti az asztalterítőt, óvatosan, nehogy meggyűrje a kelmét. Kíváncsi nedves orra szökik a mongúznak a magasba rögtön mellette, a mozdulatlan levegőbe dermedve. Egy székkel odébb a szem lelép pályájáról és hosszan a nyak mentén kajtatva a zsiráf lilás fekete nyelvére hág. Majd a tekintet az elefánt csapkodó fülén körbeforog. Pillanatnyilag az emu szúrós és súlyos pillantására gabalyodik össze a pillája. És mindünket elsodor a látvány. Hosszú, együttes belégzésünk lebegve tart e szigeten. Egy perc sem múlik el. Egy ezredévet bolygunk mégis itt. Az ostor újra a bakancsra csattint. A ritmus nagyszerű. Majd elnyújtott kilégzéssel fut ki a csattanás alól a hang.
A többi zaj most lassan visszakúszik. Székek nyikkanak, ahogy felállunk sorban. Sár cuppan amint a talpunk talajhoz ér. Végre nehézkes lábbal felkapaszkodunk a járgányra, és az már iramodik is egy gyors sodrással. Az ablakon bámészkodunk kifelé – csak azért, hogy egymásra nézni ne kelljen.
A fickó fehér bőrkabátban biztos kézzel vezet a túlpartra. Nem retúr-járat: mennünk kell. Kinyitja az első ajtót a buszon. És gyors ütemben megcsapkodja sáros ostorát.
Nem mintha feljelenteném, vagy ehhez hasonló. De jó lenne jegyzetelni, parancsnok úr. Csak a biztonság kedvéért, minden esetre. A fickóról, akiről pontos leírást adtam imént. A kétéltű járgányával. Ez nem ugyanaz, mint a bokájukat csapdosó legények, nem porpaprika, pálinka vagy csokiba mártott túró-rúd. Ez valami egészen más. Lenyűgöző. Legalább feljegyezhetnék.
