- Vedd le a bugyidat! – súgja, és ki sem száll a lány nyakából, úgy csókolja, tenyere a derekán, másikkal a zuhatagnyi szőke hajába túr.

Ma ők itt a harmadik pár, farmeros, miniszoknyás, szandálos egyetemisták.
Kora délután egy horgász jött, olyan hatvan körüli, inas testű, füstszagú, műanyagpalackkal, benne olcsó lőre. Két órán át nem fogott semmit, a bort megitta, elszívott egy tucat cigarettát, a csikkeket mind a vízbe pöckölte.
A sirályok viccesek. Lábaikkal úgy eveznek, mint a kacsák, mégsem jutnak előre.
Az a barát is ide járt, a barna csuhás, annak bezzeg mindig jöttek a halak. Igaz, akkor hatszáz évvel ezelőtt voltunk, akkor még őzek is laktak itt, lejártak inni a folyópartra. Az apácák meg kosárban hozták a mosnivaló ruhát, hú, apám, azokat a fehérneműs alsófertályokat is csak én láttam, pedig nagy kár értük, igen szépek voltak!
A múlt héten egy kiskölök csúzlizta a vadkacsákat. Tavaly meg idejött meghalni a hattyúk anyja.
Úgy két éve lehetett, hogy az a fiatal lány lehozta a gyógyszereit egy nylonzacskóban, és nagyon sírt, hosszú ideig, majdnem egy egész világosságon át, alig győztem vígasztalni. Az a fiatal vékony férfi, sok évvel ezelőtt ugyanazokkal a gondolatokkal kínlódott, mint ő.
Na csak azért mesélem mindezt, mert jól emlékszem. Mindnyájukra nagyon jól.
Az első az a férfi volt, a szablyás, aki azzal a nagyon fiatalka fiúval jött, és itt akarta őt kivégezni. Szegény, még alig cseperedett ki a gyerekkorból, ugyan mi bűne lehetett, hogy egyenesen a fejét kellett volna levágni? Az a helyzet, hogy addigra már annyi véres vizet hordott elém ez a vén Duna, hogy aznap nagyon betelt a pohár. Akkor szólaltam meg először. Idén lesz ezer éve. Azóta szövegelek itt. Mindenkinek, mindazt, amit kell. Amilyen szavak jönnek, persze. Néha verssorok. Dalszövegek. Mindenféle. És van, amikor halkan beszélek, de van olyan is, hogy kiabálok.
A piásnak például megmondtam, hogy a halak nem szeretik a csikkeket. A sirályok viszont mind itt kotorásznak az ő szemétdombja miatt, és így nem is marad semmi esélye, hiába lógatja a kukacát óraszámra, nincs az a száj, ami azt bekaphatná. Hümmögött, mintha értené.
A kissrácnak szóltam, hogy forduljon balra. Egy vadkacsamama jött ott, fészekalja fiókájával. A gyerek nem hajolt le több kavicsért.
A hattyúnak hagytam, hogy megtámassza rajtam a hátát.
A lánynak a csillagokról suttogtam és a tavaszról, hogy majd újra elérkezik, meg ilyesmi.
A fiatal férfinek akkor elég volt annyit mondanom, hogy ugyan nézzen már a vízre, hogy úszik el rajta a dinnyehéj.
A tatárnak csak annyit szóltam, azt viszont elég hangosan, majdnem ordítva, hogy egy az Isten testvér, és ő a szeretet istene, tedd le a kardodat! Le is tette. Úgy megdöbbent, hogy két napig itt ült, meredt szemmel nézte a vizet. A harmadik nap elment, és épített egy klastromot. Valahol nem messze innen lehetett, mert azután minden reggel és minden este eljött ide, és csendben motyogott maga elé, hosszú órákon át.
Igen, beszélek. Ők nem tudják, hogy én vagyok, csak hallják a hangokat. És jó ez így. Nem vágyom hírnévre. Próbálok óvatos lenni. Más sem hiányzik, mint hogy egy szédült újságíró cikket írjon, idecsődüljenek egy csomóan, villogtassák a fényeiket, elkezdjék vizsgálgatni a köveket, kaparásszák őket, és azután elvigyék valami múzeumba. Nem, nem. Én csak teszem a dolgomat. Vagy legalábbis megteszem, ami tőlem telik. Amit rám bíztak. Ha már az emberek nem. Ha nem boldogulnak. Most például mindjárt súgok ezeknek a fiataloknak valami olyasmit, amitől úgy fogják érezni, örökre összetartoznak.
Szeretem őket. Hát ennyi.