Azt mondják, ezerévenként megelevenedik a Duna. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy alig néhány hete júniusban, különös történések vették kezdetüket. Épp nyárba fordult a város, a légkondicionált villamosokból kedvetlenül kászálódtak ki a hátizsákos turisták, s amelyikük csak tehette, árnyékot keresett a Margitszigeten. A híd alatt napozók vették birtokba a kövezetet, mások a szökőkút mellett, a pázsiton vertek tanyát. A gyerekek sikongva kergetőztek, vizet locsolva egymásra.
Akkor éjjel váratlanul az ősz rőzseujjával végigsimította a sziget fáit. A hajnali buszokon zötykölődők, a munkába araszoló autósok, a kora délelőtti sétahajó utasai hitetlenkedve ébredtek rá, hogy a tegnap még a nyarat hirdető lombkorona egyetlen éjszaka leforgása alatt az október színeire, vörösre és sárgára váltott. Mint az aznapi hiradókból később kiderült, mások egy furcsa ruházatú, apró termetű íjászt láttak a Gellért püspök szobra alatti vízesés szikláin. Karján egy sólyom ült. Az íjász majd húsz percig kémlelte a várost, ám a helyszínre érkező tűzoltók a nyomát sem lelték.
Azóta szinte vibrál a Duna mindkét partja. Az aluljárókat, a tereket, a bevásáróközpontokat, a kávéházak teraszait izgatott susogás lengi körül. A történetek rendkívüli jelenésekről, a hidakon, a korzón, a folyón vagy éppen a Várhegyen felbukkanó szellemfigurákról, valamint a hozzájuk kapcsolható természeti jelenségekről számolnak be, hogy azután az elmondottak szájról-szájra tovagyűrűzve hullámot vessenek vagy örvényt kavarjanak a város forgalmas találkozóhelyein és csomópontjain.
A média szünet nélkül ontja a híreket, szemtanúk számolnak be a Bazilika kupolája alól előtűnő palástba burkolt koronás alakról, amint karjával intőn mutat a folyó irányába, egy másik koronás fő komor arccal figyel a Vár fokán, holló károgja a templomtetőről, a rakodópart alsó kövén sovány férfi réved a Dunába, az Akadémia lépcsősoráról egy körszakállas, méltóságteljes úr tekint a Lánchíd oroszlánjai felé, szemében a múlt s a jövő fényei lobognak.
Mintha a Duna-part szobrai is megmozdultak volna. Turisták és amatőr fotósok bizonygatják, a Citadellán álló nőalak egy árnyalatnyival lejjebb eresztette a babérkoszorút, lent a Szabadság híd turuljai szárnyuk alá rejtették a fejüket, míg a túloldali sétányon Petőfi ökölbe szorította felemelt kezét. Néhány száz méterrel odébb a kiskirálylány fázósan összehúzta a köpenyét, lehunyt szemmel hallgatja a sétálók léptein átszűrődő hullámverést, még feljebb, a Lánchídon túl, oldalukra fordulva tiltakoznak az elhagyott vascipők.
A stúdiókban és az újságokban neves szakértők, tudósok, művészek és politikusok, hívők és szkeptikusok elemzik és próbálják megfejteni a történteket, mindeddig sikertelenül. Magyarságkutatók sugárzó őserőt emlegetnek, Attila koporsójának tulajdonítva.
És jönnek más, vészterhes beszámolók és hírek is, egyre gyakrabban hallani, éjjelente holtakat vet fel a víz, mint holmi rönköket, avarok, morvák, szlávok, kabarok, besenyők, tatárok, törökök, székelyek, lengyelek, tótok, románok, szerbek, osztrákok, németek, romák, oroszok, zsidók és magyarok arcra fordult tetemeit sodorja, mossa és forgatja végeláthatatlan sorban a Duna. Kéken derengő felszínén égő templomok, lerombolt hidak, páncélos járművek árnyai sejlenek fel. Ezüstös lézersugár rajzolja sorra a levegőbe az elhurcoltak, a Dunába lőttek, a megcsaltak, a megkínzottak, a kisemmizettek neveit. És egyszerre sóhaj száll fel a hullámokból, a partról visszaverődve egyre erősödik, mintha minden vízcsepp egy elfojtott jajkiáltás lenne. Egymás után csukódnak be a folyóra néző házsorok ablakai, ereszkednek le a redőnyök. A parti sétányok elnéptelenednek. Miért, kérdezik egymást az emberek, miért?
Azt mondják, ezerévenként megelevenedik a Duna. És azt is mondják, csak a város felejt, a folyó emlékezik..